Hatodik fejezet - Már csak ez hiányzott...

Sziasztok, babyk!

Bár az előző részre nem sok visszajelzés érkezett, azért nagy-nagy örömmel írtam nektek ezt a részt, ami beindítja a szálakat. Ezt a részt egy nagyon kedves írónak köszönjétek, aki biztatott engem, de olyan mértékben, hogy visszaszállt az életkedvem, mert...eléggé elszomorodtam...

A History-hoz 0, azaz nulla komment jött, és össz-vissz 74!-en kattintottak rá, ami szintén egyenlő a semmivel. A Színjátéknál a kattintások száma 200 feletti... Szóval ja, a blog privát lett, majd egyszer befejezem, egyenlőre ezzel és a Töltött fegyverrel szeretnék foglalkozni, plusz a tenshot-ommal, amivel nem tudom mikor végzem...

Szóval ennyi... Remélem nektek boldogabb hetetek volt és a jövő hét is kellemesebb lesz!

Kellemes olvasást!

Lexa

Louis

Idegesen ültem a kanapén, ökölbe szorított kezekkel gondolkodtam. Alig három napom van az iskolakezdésig, én pedig még nem tudtam az iskolaigazgatóval beszélni, hogy vegyen fel diáknak. Eleve hülyén adja magát a helyzet, egy huszonnyolc éves tanár végzős diáknak állna egy másik srác kedvéért? Páros lábbal rúgnak ki a gimnázium épületéből, ha ezt meghallja tőlem az igazgató. Ekkora marhaságot sem mesélt neki senki még, mint amit én fogok neki még a mai nap. ,,Hát izé, azért szeretnék diák lenni, mert van egy srác, akinek azt hazudtam végzős vagyok, és szeretnék a lelki társa lenni”. Még én is kiröhögtem magam minap a tükörben, akkor majd az igazgató.

Persze, azt még mindig nem értettem miért is akarok ennek a fiúnak a közelébe férkőzni. Alig egy hete ismerem, de még annyi ideje sem, mert alig ért rá a héten.  Na, nem minta én aktívabb lettem volna, elvégre én is felkészültem az egyetemi órákra, ami számomra csak ismétlés lesz egész évben, elvégre mindent tudok franciából.

− Húha, rendes vörös vagy. – Zayn hangját ismertem meg, nem sokkal a gúnyos beszólás után le is csörtetett a lépcsőn és rögtön mellém került. Keresztbe tette lábait, majd kuncogva hátradőlt a kanapén. Nem igazán segít most a mosolyával, vagy a gúnyos beszólásaival, sőt… Csak idegesít.

Ötödik fejezet - ,,Talán azért rajongok érted annyira, mert számomra egy megfejthetetlen festmény vagy? Nem tudom, de meg akarlak ismerni.”

Sziasztok, bébik!

Sajnálom, hogy ennyit kellett rám várni, valamiért most lassabban ment az írás, kicsit szétszórtabb voltam én magam is, de remélem ennek ellenére a rész tetszik és ismét megleptek pár kedves kommentel vagy üzenettel! <3

Ééés, a Short Stories INAKTÍVvá vált, szóval oda ne vájatok részeket, mert NEM FOLYTATÓDNAK, fájó döntés, de a kis bejegyzésemben leírtam mindent. Jól tudjátok, minden sztorimat imádom, de sok minden befolyásolhatja az írást. Elég lesz nekem egyenlőre a Színjáték és a History, aminek már írom a prológusát - újraírom - és ha IDE kattintotok, akkor a blogra visz titeket a link. Ez lenne a katonás történetem, mindjárt idézem ide nektek, és akkor olvashatjátok. Na de, az ígért történetek ugye - SSon kint van - nem biztos, hogy meg lesznek írva, ha mégis, akkor külön blogot kapnak majd... És...remélem majd a History is tetszeni fog nektek! :3 II. világháborús, katonás, szenvedélyes történet lesz! ;)

Íme a History kis bevezetője:

Eddig úgy látszott Harry Styles-nak semmi szüksége nincsen katonai végzettségére, ám a helyzet hirtelen megváltozik. Nagyapja előre megjósolta, hogy hamarosan nagy pusztítás söpör végig az egész világon. Kitör a második világháború. Harry alig húsz éves, fiatalnak számít, ám a katonaságban sok a szabad hely, így hát behívatják a fiatalembert. Miközben szolgál megismerkedik egy nála pár évvel idősebb katonával, egy szimpla közlegénnyel, aki nem leli helyét a katonák között. Louis Tomlinson egy igazi kis dög, aki a saját anyját eladná egy szelet száraz kenyérért, mégis ő az egyetlen aki ápolja a haldokló Harry-t. Ám egy nap Louis-ból hadifogoly válik, megszökik a katonaságból, pont a dunkerquei bevonulás előtt. Ám ahogy telnek a napok, hetek és elkezdődik a csata Louis is előkerül a csatában, ezzel megmentve mindkettejük életét....

Kellemes olvasást!

Lexa

 Harry 

Órákon keresztül beszélgettem Louis-val, már nem is éreztem a mérhetetlen dühöt, amit anyuék okoztak az okoskodásukkal. Megnyugodtam, ahogy leírtunk egymásnak minden kis részletet, ahogy hülyeségekről beszélgettünk. Még egymás teljes nevét is megbeszéltük, mikor születtünk, meg hasonlók, mint a rossz dedósok. Minden kis apróság érdekelt minket, ami nem tudom édes, vagy inkább beteg-e. Miért érdekel az engem, hogy mi a kedvenc színe?

Beharapott ajkakkal figyeltem a képernyőt és vártam a következő üzenetét, ami lassan meg is érkezett. Sajnos nem volt számomra kedvező, azt írta, hogy fáradt, így lefekszik aludni, de holnap találkozhatnánk az utcában. Elszontyolodva írtam vissza egy ,,Oké, szia!”-t, majd letettem magam mellé a telefont. Imádom ezt a pasit! Olyan édes, olyan gyönyörű. Szinte epekedve várom minden egyes kis üzenetét, vagy matricáját, amiket Messenger-en küldözget. Máris hiányzik…