Hatodik fejezet - Már csak ez hiányzott...

Sziasztok, babyk!

Bár az előző részre nem sok visszajelzés érkezett, azért nagy-nagy örömmel írtam nektek ezt a részt, ami beindítja a szálakat. Ezt a részt egy nagyon kedves írónak köszönjétek, aki biztatott engem, de olyan mértékben, hogy visszaszállt az életkedvem, mert...eléggé elszomorodtam...

A History-hoz 0, azaz nulla komment jött, és össz-vissz 74!-en kattintottak rá, ami szintén egyenlő a semmivel. A Színjátéknál a kattintások száma 200 feletti... Szóval ja, a blog privát lett, majd egyszer befejezem, egyenlőre ezzel és a Töltött fegyverrel szeretnék foglalkozni, plusz a tenshot-ommal, amivel nem tudom mikor végzem...

Szóval ennyi... Remélem nektek boldogabb hetetek volt és a jövő hét is kellemesebb lesz!

Kellemes olvasást!

Lexa

Louis

Idegesen ültem a kanapén, ökölbe szorított kezekkel gondolkodtam. Alig három napom van az iskolakezdésig, én pedig még nem tudtam az iskolaigazgatóval beszélni, hogy vegyen fel diáknak. Eleve hülyén adja magát a helyzet, egy huszonnyolc éves tanár végzős diáknak állna egy másik srác kedvéért? Páros lábbal rúgnak ki a gimnázium épületéből, ha ezt meghallja tőlem az igazgató. Ekkora marhaságot sem mesélt neki senki még, mint amit én fogok neki még a mai nap. ,,Hát izé, azért szeretnék diák lenni, mert van egy srác, akinek azt hazudtam végzős vagyok, és szeretnék a lelki társa lenni”. Még én is kiröhögtem magam minap a tükörben, akkor majd az igazgató.

Persze, azt még mindig nem értettem miért is akarok ennek a fiúnak a közelébe férkőzni. Alig egy hete ismerem, de még annyi ideje sem, mert alig ért rá a héten.  Na, nem minta én aktívabb lettem volna, elvégre én is felkészültem az egyetemi órákra, ami számomra csak ismétlés lesz egész évben, elvégre mindent tudok franciából.

− Húha, rendes vörös vagy. – Zayn hangját ismertem meg, nem sokkal a gúnyos beszólás után le is csörtetett a lépcsőn és rögtön mellém került. Keresztbe tette lábait, majd kuncogva hátradőlt a kanapén. Nem igazán segít most a mosolyával, vagy a gúnyos beszólásaival, sőt… Csak idegesít.

− Nem vagyok jó kedvemben, Zaynie – morogtam orrom alatt. Ezzel arra céloztam, hogy fogja be, mert ebből most komoly verekedés fajulhat, ha így folytatja. Mindig is szeretett rajtam szórakozni – mint kiderül szerelmes is volt belém –, viszont én nem szerettem a mulattság oka lenni. Érdekes fejet vághatok, mikor idegesen gondolkodom – vagy legalábbis úgy teszek –, de akkor sem kéne rajtam szórakozni.

− Nahát, Louis szerelmes – rebegtette szempillát. Szemet forgattam.

− Aztán kibe?

− Nyilván Harry-be, de ezt már a múltkor is megbeszéltük.

− Egy szóval sem mondtam, hogy szerelmes vagyok belé. Azt mondtam szeretném megszerezni a bizalmát.

− Utána meg megerőszakolod, vagy mi?

− Előfordulhat.

− Belőled is jó tanár lesz, Tomlinson.

− Davis… - morogtam orrom alatt. Utáltam, ha a születési nevemen szólítanak, ami ugye a Tomlinson. De talán nem is a nevet utáltam, hanem azt, aki után örököltem ezt a nevet. Nem mintha az összes többi Tomlinson-t nem utálnám, ők is utálnak engem, de apám a legrosszabb mind közül. Már nem is nevezhető apának, de lehet embernek sem. Kitagadni csupán csak azért, mert más vagyok? Olyat vágott a fejemhez három évvel anyám halála után, ami a mai napig nyomot hagyott bennem, szinte kitépte a lelkem. ,,Anyád sosem volt rád büszke, de már nem is adsz rá okot”. Sosem volt büszke? Az igaz, sosem mondta, hogy büszke rám, de úgy hittem a mosolya…a mosolya az büszke. Ha másra nem is arra, hogy a fia vagyok. Ez miatt teperek már tíz éve folyamatosan, sorra halmozom a diplomákat, nyelvvizsgákat, képzéseket, a jobbnál jobb eredményeket és mégsem éreztem, hogy bárki is büszke lenne rám. Talán Harry… Talán ő büszke lesz. Beteges, hogy egy gyerektől várok némi tiszteletet, esetleg büszkeséget, de az a srác olyan ártatlan és őszinte. Az a gyermeki butaság ami benne lakozik, az számomra többet jelent bármilyen kincsnél. Nem akarom, hogy a világ elvegye tőle ezt az őszinteséget és ártatlanságot. Tőlem elvették, tőle nem hagyom.

Bár alig ismerem, mégis az a legnagyobb vágyam, hogy úgy faragjak belőle felnőttet, hogy ne szenvedjen sokat az életben. Utakat akarok neki mutatni, könnyű és járható utakat. Talán tanári kötelességemnek érzem, hogy segítsek egy hozzám hasonló srácnak, aki előtt ott az élet, vagy csak szimplán beteg vagyok. Ez is benne a pakliban, az is lehet, hogy valahol mélyen egy szatír veszett el bennem, vagy pedofil vagyok.

− Hát persze… Louis William TomlinsonWrightDavis – forgatott szemet Zayn. Kicsit felment bennem a pumpa. Davis vagyok, nem Tomlinson, nem is Wright, Davis. Persze, a Wright család olyan büszke, hogy én is tagja a vagyok a családnak, hogy mindenhol úgy mutatnak be, mint Louis Wright-ot, aki nem mellesleg Lucas Wright unokaöcsikéje, és jaj de menő, hogy két ilyen okos és talpraesett fiatalember van a családban. Na igen. Aztán, ha én nem dolgozok, ő enni sem tudott volna a koleszban…

− Fejezd be, Zayn, különben téged erőszakollak meg. – Talán nem volt valami bölcs ezt mondani annak, aki anno szerelmes volt belém, és lehet a mai napig az. Eddig tagadta, de mióta elmondta, azóta folyamatosan kattog az agyam, mi van, ha a legjobb haverom szerelmes belém?

− Állok elébe! – kacsintott egyet. – Én ettől nem riadok el, mucika.

− Akkor akár vetkőzhetsz is.

− Nana, én komolyan veszlek ám!

− Baszki, nincs nálam fogamzásgátló! Szerencséd van! – ráztam mutatóujjam, majd nagyot sóhajtva az ölébe dőltem. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy érdekeljen kinek az ölében fekszem, csak élveztem, ahogy tincseimbe nyúl és elkezdi masszírozni a fejem. Szerette ezt csinálni, mármint fogdosni a hajam. Nem tudom miért, ha ideges voltam, esetleg sírtam, mindig a hajamban turkált és furcsamód megnyugodtam. – Olyan hülye vagy.

− Bagoly mondja – kuncogott halkan. Lehunytam szemeimet, ujjaimat összekulcsoltam, majd a hasamra tettem. Mélyeket sóhajtottam, bármikor képes lettem volna elaludni, de mégsem vitt rá a lélek. Még most is kattogott az agyam. – Amúgy melyikünknek kéne a fogamzásgátló?

− Ha én erőszakollak téged, akkor nyilván neked – feleltem halkan, szinte suttogva.

− Oh – sóhajtotta. – Min kattogsz amúgy ennyire? Szinte hallani, ahogy mozognak a kerekek.

− Zayn, hétfőn iskola, én pedig még mindig nem beszéltem az igazgatóval.

− Miért akarsz magadból ennél is nagyobb bohócot csinálni?

− Ennél is nagyobbat? Hogy érted? – Szemeim rögtön szétpattantak és felhúzott szemöldökkel néztem a levegőbe. Nem akartam kitörni a nyakam azzal, hogy felnézek rá, bár így is tudtam, tök semlegesen néz rám. Őszinte ember, sosem érdekelte mi a véleménye következménye, csak elmondta.

− Louis, nézz magadra! Úgy nézel ki, mint valami rossz papagáj!

− Én szeretek ilyen lenni – morogtam mérgesen orrom alatt, majd kikeltem öléből és fölé tornyosultam. Szemeimmel ölni tudtam volna, nagyon feldühített ez a kijelentése. Ez alatt a tíz év alatt hozzászokhatott volna, hogy így nézek ki, de akár ennél vadabb is lehetek, ha éppen úgy akarom.

− Nem, Louis. Nem szeretsz ilyen lenni, el akarod magad rejteni, de nem érzed magad jól a bőrödben.

− De igenis jól érzem magam a bőrömben! – A hangom kicsit megremegett, pedig határozottan szerettem volna mondani. Sokkal jobban érzem magam így, mint a tíz évvel ezelőtti bőrömben, ami nem volt sem kényelmes, sem szép. Most sem vagyok szép és nem is leszek már soha, de legalább jól érzem magam a bőrömben.

Ideges voltam, a szívem hevesen vert. Talán hazudtam volna magamnak? Akkor dobog gyorsan az ember szíve, ha hazudik, vagy olyan mond, amit nem kéne. Én nem hazudtam, mégis megszólalt a lelkiismeretem.

− Persze, Lou, persze – sóhajtotta Zayn. – Inkább menj el az igazgatóhoz, addig én is megpróbálom elfogadni, hogy ennél már nincs lejjebb.

− Nincs – mondtam halkan. Ennél lejjebb már valóban nem süllyedhetek, ilyenkor szokták mondani, hogy innen az út már csak felfelé vezet. A kérdés az, mégis mivel lenne ettől jobb a jelenlegi helyzetem? Ha vissza kaphatnám az édesanyám, csak egy perce, hogy elmondhassam mennyire szeretem, mennyire hiányzik és megkérdezzem büszke volt-e rám valaha. Csak ennyit szeretnék, és megnyugodna a lelkem, másképp élném az életem, ha tudnám, hogy az anyukám mellettem van és figyel rám, csak éppen nem látom. Tizenhárom év hosszú idő, alig emlékszem az arcára, de az illata az még mindig az orromban ül, bárhol felismerném az illatát… Vagy az érintését, a hangját… De lehet már az arcát nem. – Akkor megyek is.

− Tedd azt – vont vállat. Fejet rázva rohantam az ajtóhoz, majd kezembe kaptam a deszkám és elhagytam a házat. Valamiért fájt ezeket hallani Zayn-től, már inkább voltam szomorú, mintsem ideges. Egyszerűen hiányérzetem támadt. Valami hiányzott mellőlem, belőlem.

Felálltam a gördeszkámra, majd már gurultam is le a lejtőn, hogy minél előbb az iskolához érjek és végre valahára megbeszéljem ezt az abszurd hülyeséget az iskolaigazgatóval.  Szerintem ez alatt a húsz-harminc év alatt, mióta tanít és igazgató még egy tanár sem rukkolt elő ekkora baromsággal, mint amivel én fogok alig tíz percen belül, ugyanis már látom az iskola épületét. Nincs messze tőlem az iskola, ami pozitívum számomra, ugyanis nekem nincs kocsim, csak deszkám, de télen, nagykabátban nem valami kényelmes a jeges úton gurulni. Szóval nem kell sokat sétálni majd a rossz időben sem.

Nagyot sóhajtva gurultam át az úton, majd felcaplattam azon a pár lépcsőfokon, ami az iskola bejáratához vezetett. Beléptem az iskolába, majd szemeimmel a portást kerestem.

− Szervusz, Drake! – köszöntem a portás férfinek, mire az felkapta a fejét és végre nem a számítógép képernyőjét figyelte. Ahogy megismert rögtön elmosolyodott, majd fel is állt az aprócska székből.

− Szia, Louis! Hogy, hogy itt? Csak hétfőn lesz suli, ráadásul az idén nem is tanítasz.

− Ez igaz. Az igazgatóhoz jöttem, itt van?

− Itt bizony. Most pont nyugalmi állapotban van, nem akar megölni senkit.

− Miért, történt valami?

− Csak felcsináltak egy tízedikest, Mr. Clark pedig nem akarja engedni, hogy a lány a hatodik hónapig idejárjon a szülők viszont erőltetik. De mostanra elintézte az ügyet – vont vállat lazán.

− És ki ejtette teherbe?

− Az egyik tanár.

− Ugye nem Lucas? – Hülyeség volt a kérdés, Lucas-t nem igazán érdeklik a lányok, de elég pedofil tud lenni. Szerintem legalábbis képes átmenni pedofil tanárba, ami nem valami biztató, elvégre ki kapna munkát azok után, hogy megerőszakolt egy kiskorút? Lucas képes lenne rá… Ő mindenre képes, kivéve persze az ember megbecsülésére.

− Nem, szerencsére. A tanár fegyelmit kapott és kirúgták, állítólag nemi erőszak volt, de én erről nem tudok, tavaly még nem dolgoztam itt, na nem mintha érdekelnének a kis szarosok. Nem tudnak vigyázni magukra, de ribanckodni van eszük. Ebben az a legrosszabb, hogy az én lányom is kezd ilyen lenni. – Kicsit talán szomorúan mondta ezt, amit megértek, minden fiatal más, kezdve velem. Nekem sincs valami normális, vagy nyugtató kinézetem, nem hasonlítok tanárra, de épeszű emberre sem.

− Ne próbáld megérteni a mai fiatalokat. Nézz csak rám, sosem tudnám megmagyarázni miért tettem ezt magammal.

− Az igaz, de te nem vagy pedofil, sem figyelmetlen. Nem is tűnsz annak.

− Nem is vagyok az – sóhajtottam. Én sem értettem a mai tizenöt-hat éveseket, de már nem is fogom. Én sosem csináltam ilyeneket, tizenöt évesen ágyba bújni valakivel? Vagy akár tizenhat évesen? Az ilyenre meg kell érni, nem csak úgy belecsöppenni. – Én megyek, Drake. Jó volt veled találkozni – intettem egyet, majd már ott is hagytam az amúgy rengeteget beszélő férfit. Jó ideje ismerem már, több helyen volt biztonsági őr, és mindig is nagyon szeretett beszélni. Mindegy miről, jóról vagy rosszról, ő órákon keresztül magyaráz és magyaráz és nincs menekvés. Nehezen lehet lerázni, ehhez külön képzés kell lassan.

Drake is intett egyet, bár ezt csak félszemmel láttam, mert már javában rohantam a lépcsőhöz, hogy minél előbb Mr. Clark irodájában lehessek és megbeszéljem vele ezt az abszurd hülyeséget. Már előre hallom: Ekkora hülyeséget is csak te találhatsz ki, Louis! A te faladon is csak dísz a diploma! Hát, néha legszívesebben én is visszaadnám a diplomámat, amekkora hülyeségeget ki tudnak találni és a biológia ellen beszélni. Egyszer fel is hívtam az egyetemi tanáromat, hogy visszavennék-e a diplomám, mire csak kiröhögött és lerakta, pedig akkor halálosan komolyan gondoltam, hogy ha kell ingyen is visszaadom. Az oka ennek a meggondolatlan, de annál is inkább határozott döntésnek egy ismerősünk volt, aki nagyban mesélte, hogy: ,,Hiába vettem be fogamzásgátlót, terhes lett a barátnőm!” Míg Zayn csak röhögött, addig én úgy éreztem egy majomparádé közepén vagyok és ez csak képzelgés. De nem, a hapsi komolyan gondolta azt, amit mondott vagy csinált, meg is kérdezte miért nevetjük ki. Mert már kínunkban nem tudtunk mit csinálni! Zayn-nel még el lehet szórakozni, mint a minap – bár azt is ennek emlékére mondtam – na de ki is próbálni? Látszik, hogy az illetőnek csak a nyolc osztálya volt meg, az sem rendesen.

Az igazgatói iroda elé értem, megálltam az ajtó előtt, majd kopogtam. Rövidesen jött a ,,Tessék!” válasz az ajtó mögül, mire én benyitottam. Mr. Clark már nem fiatal, már akkor is ő volt az igazgató, mikor én ide jártam, bár még akkor nem szakgimnázium volt, csak szimpla gimi. Most felettébb elnyűttnek tűnt, fáradtnak és öregnek láttam őt. Már javában ősz volt, ráncos és gondterhelt volt az arca, mégis rögtön elmosolyodott, ahogy meglátott.

− Louis, fiam! De jó látni! Hogy, hogy itt? – kérdezte kedvesen, majd amilyen gyorsan csak tudott felpattant és elém sietetett, hogy kezet rázhassunk.

− Magát is jó látni, igazgató úr. Beszédem van magával, vagy abszurd ötletem – mondtam rámosolyogva.

− Na, neked is? – kérdezte horkantva egyet. – Ti összebeszéltek Lucas-szal?

− Isten ments – mondtam felhúzott orral. Utáltam mikor engem és Lucas-t egy lapon említenek, egyenesen irritált, csak rokonok vagyunk, nem ikrek. – Miért, Luc mivel rukkolt elő?

− Le szerette volna váltani az osztályát, nem akar osztályfőnök lenni. Szívem szerint téged osztottalak volna a kilencedikhez, de te az idén még szakosodsz, ráadásul a pszichológiát is át kell nézned, jól sejtem?

− Jól. Lucas mindig is ki akart bújni a felelősséggel járó feladatok alól, ehhez már hozzászoktam. Csak addig jó, míg neki ingyen haszna van valamiből, de mikor már csinálni is kell valamit, na akkor halálos beteg – Bár néha igazán megölném én magam is.

− Gondoltam, kicsit megemberedik.

− Lucas? Ugyan, igazgató úr. Sosem nő fel − legyintettem egyet. – De rátérhetnék a lényegre?

− Persze, persze. Ülj csak le! – mutatott az egyik székre, majd visszasétált íróasztala mögé és ő is lehuppant a nem éppen kényelmes székbe. Az asztalra dőlt, ujjait összefűzte, majd kézfejeit az asztalra dobta. Letettem a deszkámat és én is leültem vele szemben. – Szóval, Louis. Mi az az abszurd ötlet?

− Szeretnék tizenkettedikes lenni – mondtam határozottan. Mr. Clark szája tátva maradt, szinte lefagyott, láthatóan nem értett semmit, amit nem is csodálok, de valahogy neki kellett kezdeni. – Van egy srác, akivel összefutottam az évnyitón és azt hazudtam végzős vagyok. Sokkal jobban megbízik bennem, ha úgy hiszi, csak egy évvel vagyok idősebb. Nem akarok tőle semmi rosszat, nem vagyok pedofil, csak szeretném megismerni és esélyt adni neki a jobb élethez… Elváltak a szülei, az apja pár napja jelentette be, hogy gyereke lesz egy másik nőtől, nincsenek itt a barátai, bennem pedig megbízik, szeret velem lenni. Csak az idei év, év végén meg mondom neki, hogy valójában a tanára vagyok! Kérem, Mr. Clark! – Szinte könyörögtem, de a férfi még mindig csak tátott szájjal és felhúzott szemöldökkel méregetett. Mindjárt jön, hogy mekkora hülye vagyok és, hogy mit szívok, esetleg ittas vagyok-e.

Hosszú idő után végre megszólalt.

−  Louis, ugye ezt te nem gondoltad komolyan?

− De, nagyon is komolyan gondolom – bólintottam egyet.

− Te szívsz valamit vagy részeg vagy?

− Egyik sem, igazgató úr. Józan vagyok és tiszta.

− Jól van, inkább nézzük a másik végletet, mert ugye ennek is két oldala van – bólintott magának. – Segíteni szeretnél egy gyereknek? Jól vettem le, hogy a híres divatcég vezetőjének fiáról, Harry Styles-ról beszél?

− Öh, igen. Honnan…?

− Őt védtem meg az évnyitón. Az unokabátyád alkalmatlan a tanárságra – rázta a fejét az igazgató. Ismét Lucas…

− Azt tudjuk… - dünnyögtem orrom alatt. – Nos? Megengedi?

− Nem is tudom, Louis – sóhajtott −, jó ötlet ez? Átverni egy diákot? Az igaz, te sem nézel ki tizennyolcnál többnek, de te akkor is tanár vagy.

− Csak szeretném megmutatni, hogy egy tanár is meg tudja érteni a fiatalokat. Akár példaértékű is lehet majd a tettem később.

− De ha összetöröd azt a fiút én megnyúzlak!

− Nem fogom! Vigyázni fogok rá! – mosolyodtam el. Belül már rég éljeneztem és öröm táncot jártam, de kívülről csak egy mosolyra tellett. Az igaztó bólintott, majd ismét sóhajtott egyet.

− Remélem tényleg hasznára lesz a barátságod. Lucas-nak pedig magyarázd el, hogyan lehet belőle jó pedagógus, mert így csak egy tanár – kacsintott egyet, elhúztam a szám. Kit érdekel az a félkegyelmű? Ha tehetném élve eltemetném, nem hogy még tanácsokat adjak neki. Nekem ki adott? Senki, mégis jó pedagógus lettem.

− Hát persze, elmagyarázom neki – morogtam orrom alatt.

− Könyveket csak a pótrendelés után kapsz, a tizenkettedik B-ben leszel, az osztályfőnököd Miss. Roberts lesz.

− Rendben. Köszönöm, Mr. Calrk! – mondtam mosolyogva, majd már fel is álltam és az ajtóhoz sétáltam. Elegem van Lucas-ból, nem akarom őt oktatgatni, arra volt tíz éve, hogy tanuljon is valamit. Azt is nekem köszönheti, hogy nem rúgták ki a gimiből, de ő erről persze megfeledkezett. A kis buzi unokaöccséről ki ne feledkezne meg? Én csak egy térdepelő kurva vagyok, aki kielégít bárkit, akinek nincs erkölcse. Csak olyan ciki, hogy most Lucas-t jellemeztem. – Viszlát! – Felkaptam a deszkám, majd már el is hagytam az irodát. Ez az igazgató sem olyan már, mint régen, mindenki behódolt Lucas-nak, csak azért, mert el tudja játszani hirtelen a jó gyereket.

Kicsit morgósan szökkentem le az utolsó lépcsőfokról, nem is néztem magam elé, leengedett fejjel, morogva mentem a fejem után. És persze sikerült valakinek nekimennem. Rögtön felkaptam a fejem, kicsit talán megijedtem, hátha valami idősebb tanárnak mentem neki, de nem… Inkább léptem volna kutyaürülékbe, mintsem éppen neki menjek.

− Nahát, Louis! Hogy, hogy itt? – kacagott megjátszott vidámsággal.

− Látom te is olyan vagy, mint a rossz szamár. Csak emlegetni kell – vicsorogtam rá. – Az igazgatónál voltam.

− Oh, csak nem te csináltad fel a tizedikes csajszit?

− Mindenképpen – sóhajtom. Mindjárt rákezd, mindjárt piszkálni kezd!

− Jaj, bocsánat, elfelejtettem, hogy te a faszra buksz! Ne haragudj, édesem – csapta össze két tenyerét mosolyogva. Hányingerem támad ettől a mosolytól. Mekkora két színű alak…

− Mondja ezt az, aki csak azért szopta le a kémia tanárt, hogy meglegyen a kettese év végén – mondtam haláli nyugalommal, mire csak egy ,,Ch!” kaptam.

− Na igen, szűzikém. Elvette már valaki, vagy még mindig rettegsz tőle?

− Inkább maradok szűz, mintsem az év végi kettesért basszanak meg! – Azt hittem lecsapom. Szűzike… Csak mert el voltam húsz éves, mikor barátom lett? Inkább lennék szűz, mintsem kurva legyek. Bár az előbb úgy szóltam, mintha még az volnék feküdjön le nyugodtan azzal a tudattal, hogy a kicsi Lou még sértetlen.

− Aha, nyilván nem is vagy féltékeny.

− Mire, baby? Hogy csak azért lett diplomád, mert leszoptad a kémia tanárt és meghúztad az igazgató lányát? Tényleg? Te erre vagy büszke? Vagy arra, hogy én etettelek a kolesz idején? Esetleg arra, hogyha én nem vagyok a családod megtudja, hogy egy rohadt hímringyó vagy? Sokat köszönhetsz nekem, Luc, mégis csak bántasz.

− Megérdemled! – vágta rögtön fejemhez. Sziszegett, akár a kígyó, bár kábé az én életemben is olyan szerepet tölt be, mint a bibliai kígyó Éva életében. Csak belevisz a rosszba én pedig viselem a következményeit. Soha sem fogja ezeket értékelni, soha.