Ötödik fejezet - ,,Talán azért rajongok érted annyira, mert számomra egy megfejthetetlen festmény vagy? Nem tudom, de meg akarlak ismerni.”

Sziasztok, bébik!

Sajnálom, hogy ennyit kellett rám várni, valamiért most lassabban ment az írás, kicsit szétszórtabb voltam én magam is, de remélem ennek ellenére a rész tetszik és ismét megleptek pár kedves kommentel vagy üzenettel! <3

Ééés, a Short Stories INAKTÍVvá vált, szóval oda ne vájatok részeket, mert NEM FOLYTATÓDNAK, fájó döntés, de a kis bejegyzésemben leírtam mindent. Jól tudjátok, minden sztorimat imádom, de sok minden befolyásolhatja az írást. Elég lesz nekem egyenlőre a Színjáték és a History, aminek már írom a prológusát - újraírom - és ha IDE kattintotok, akkor a blogra visz titeket a link. Ez lenne a katonás történetem, mindjárt idézem ide nektek, és akkor olvashatjátok. Na de, az ígért történetek ugye - SSon kint van - nem biztos, hogy meg lesznek írva, ha mégis, akkor külön blogot kapnak majd... És...remélem majd a History is tetszeni fog nektek! :3 II. világháborús, katonás, szenvedélyes történet lesz! ;)

Íme a History kis bevezetője:

Eddig úgy látszott Harry Styles-nak semmi szüksége nincsen katonai végzettségére, ám a helyzet hirtelen megváltozik. Nagyapja előre megjósolta, hogy hamarosan nagy pusztítás söpör végig az egész világon. Kitör a második világháború. Harry alig húsz éves, fiatalnak számít, ám a katonaságban sok a szabad hely, így hát behívatják a fiatalembert. Miközben szolgál megismerkedik egy nála pár évvel idősebb katonával, egy szimpla közlegénnyel, aki nem leli helyét a katonák között. Louis Tomlinson egy igazi kis dög, aki a saját anyját eladná egy szelet száraz kenyérért, mégis ő az egyetlen aki ápolja a haldokló Harry-t. Ám egy nap Louis-ból hadifogoly válik, megszökik a katonaságból, pont a dunkerquei bevonulás előtt. Ám ahogy telnek a napok, hetek és elkezdődik a csata Louis is előkerül a csatában, ezzel megmentve mindkettejük életét....

Kellemes olvasást!

Lexa

 Harry 

Órákon keresztül beszélgettem Louis-val, már nem is éreztem a mérhetetlen dühöt, amit anyuék okoztak az okoskodásukkal. Megnyugodtam, ahogy leírtunk egymásnak minden kis részletet, ahogy hülyeségekről beszélgettünk. Még egymás teljes nevét is megbeszéltük, mikor születtünk, meg hasonlók, mint a rossz dedósok. Minden kis apróság érdekelt minket, ami nem tudom édes, vagy inkább beteg-e. Miért érdekel az engem, hogy mi a kedvenc színe?

Beharapott ajkakkal figyeltem a képernyőt és vártam a következő üzenetét, ami lassan meg is érkezett. Sajnos nem volt számomra kedvező, azt írta, hogy fáradt, így lefekszik aludni, de holnap találkozhatnánk az utcában. Elszontyolodva írtam vissza egy ,,Oké, szia!”-t, majd letettem magam mellé a telefont. Imádom ezt a pasit! Olyan édes, olyan gyönyörű. Szinte epekedve várom minden egyes kis üzenetét, vagy matricáját, amiket Messenger-en küldözget. Máris hiányzik…

Ettől a hiánytól pedig üresnek érzem magam, ismét egy fekete lyuk tátongott a szívem helyén, ami mindent elnyel. Ismét eszembe jutott az a hatalmas veszekedés, amit anyu és Jack vágott le a késésem miatt, na meg a srác miatt, akivel eddig szórakoztam. Rögtön jöttek a ,,Buzi vagy?” teóriák, amire persze dühösen vágtam vissza a ,,Ha igen, akkor engem is elküldesz a picsába?” mondatomat, amire anya felelt egy hatalmas pofonnal. Innentől nem számíthatok túl sok jóra, biztosra veszem, hogy ezentúl figyelve leszek. Mikor, kivel vagyok és miért? Milyen sráccal? Túlságosan érzelemmentesen ment ez a ,,Coming Out” a részemről, elvégre Jack csak most tudta meg, hogy én is meleg vagyok, akárcsak szegény Istenverte fia. Ez még több rettegésre ad okot, bármikor kitehet az a beteg állat, és onnantól nincs menekvés. Apámra sem számíthatok, elvégre lesz egy jobb, szebb és okosabb gyereke, én pedig még jobban háttérbe szorulok. Bár eddig sem voltam az életük fénypontja, ezek után pláne nem leszek, a mai nap bárkit ki tudnék átkozni a világból, én pedig csak úgy a perem végére sétálnék – annak a bizonyos tányér alakú Földnek – majd levetném magam a semmibe és érzelmek nélkül lebegnék a sötétségben.

Hosszú perceken keresztül feküdtem az ágyon, a nyugalmamból a telefonom rezgése szakított ki, ami azt jelezte, valaki hív. Szemet forgatva nyúltam a telómért, most mindenhez van kedvem, csak a két lányhoz nincs. Mikor kezembe vette akkor láttam csak, hogy ez bizony apa, és nem Liz, de nem is Rose. Felvont szemöldökkel vettem föl a telefont, majd beleszóltam:

− Halló?

− Szia, Harry! Apád vagyok – szólt bele apa mély hangon, nem éppen a legkedvesebben. Ez megint aggodalomra ad okot.

− Arra valahogy rájöttem – forgattam szemet.

− Na vegyél vissza magadból, de nagyon gyorsan, különben telefonon keresztül rúgom szét a segged! Hogy mertél anyádékkal így beszélni? Nem csak anyáddal, de Jack-kel is! Ő is felnőtt ember, felel érted, nem érdemli meg ezt a bánásmódot! – Nem. Persze, hogy nem. Elvégre csak homofób és elüldözte a fiát Franciaországba, meg mániákus, de amúgy tök rendes pasi. Remélem ezt apa sem gondolta komolyan? Vegyek vissza magamból? Tizenhét éves vagyok, jogomban áll ismerkedni akár fiúkkal, akár lányokkal. Ettől – az amúgy természetes – dologtól ők sem tilthatnak el.

− Nem?

− Nem! – felelte dühösen apám, szinte beleremegett a vonal, az éles, de mégis mély hangba. – Szerencséd, hogy nem tudok hazautazni, Harold! Most szétrugdosnám azt a kerek seggedet! Legalább jól megfogdosta az az állat?

− Milyen állat, apuci? – kérdeztem angyalian, ugyanis állatról szó sem volt a veszekedésben, csak egy srácról, akivel gördeszkáztam.

− Az a srác, akivel hazagurultál.

− Nem. Te most ezen vagy kiakadva? Azt hiszed ismeretlenül szexelgetek pasikkal? – kérdeztem vigyorogva. Egyrészt be vagyok szarva az első alkalomtól – és erről apa is tud −, másrészt meg tetszett ez a kis…lovagiasság, hogy még Amerikában is aggódik egy kicsikét értem, hogy éppen mit csinálok a tengerentúlon.

− Melegen ajánlom neked, hogy nem – morogta orra alatt, mire hangosan felnevettem. Ha nem feküdtem, volna biztosan hanyatt vágom magam.

− Ahw! Ari vagy!

− Szóval nincs köztetek semmi?

− Még nincs.

− Mi az, hogy még nincs? – Ismét vakkantott egyet, ezzel kiemelve azt, hogy neki nem tetszik a szitu. Nem mintha annyira érdekelne mit gondol, akkor is össze fogok jönni azzal a sráccal, ha csak egy éjszakára is.

− Hát… Bejön a srác… Szerintem kedves és nagyon-nagyon tetszik a stílusa! Imádom! Teljesen belehabarodtam! Érts meg engem, apa!

− Hány éves és mi a neve?

− Louis-nak hívják, és csak egy évvel idősebb nálam. Csak tizennyolc éves. Szőke hajú, kék szemű, nagyon vicces, tele van tetkókkal, van egy fülbevalója és rohadt édes! Ahw, olvadok – áradoztam folyamatosan, míg a vonal másik végéről csak hosszú ,,Öööö”-ket lehetett hallani. Igen, úgy áradozom, akár egy rossz tini csaj, de tényleg így érzek. Imádom minden kis apró részét a testének – bár még sok kis helyet nem láttam –, imádom az illatát, a bőre puhaságát, az egész lényét! Alig várom, hogy újra láthassam.

− Jól van, fiam. Én nem vonom azt kétségbe, hogy jó ember, de kérlek, fogd vissza magad! Jack is ember, ő is felel érted, ráadásul felnőtt. Én sem bírom, de akkor sem esek neki. Különben miért haragszol rá ennyire?

− Mert homofób. A meleg fiát is Franciaországba üldözte.

− Harry, mi felnőttek is tévedhetünk. Lehet azóta megbánta, vagy más oka is volt arra, hogy elküldje. Elvesztette a feleségét is, én sem élném túl a mai napig, ha ne adj Isten anyád meghalna. Oh, apropó, dobjuk fel a napot. Érdekel a kistesód? – kérdezte izgatottan, mire majdnem bevágtam egy öklendezős hangot, ugyanis hidegen hagy Dana is, meg a porontya is. Nem érdekel mikor, és hogyan hozták össze azt a gyereket, az sem, miért tartották egyáltalán meg, de persze apa még egyszer apa lesz. Ismét átélheti azokat a bazi nagy örömöket, amiket velem…

− Attól függ, mit akarsz közölni.

− Csak a nemét.

− Kitalálom! Kisfiú? Nahát! – forgattam szemet, miközben orrom alatt dünnyögtem. Apa ahelyett, hogy kiakadt volna a ,,leszarom”-ságomon csak felsóhajtott. Elképzeltem, ahogy hasonlóan göndör hajába túr, miközben összeráncolt szemöldökkel beharapja az ajkát. Ugyanezt csinálom én is, mikor valaki hülyeséget mond. Én nem mondtam hülyeséget, tényleg nem érdekel az a gyerek.

− Igen, kisfiú. De figyelj, Harry. Attól, hogy egy másik nőtől lesz még egy gyerekem, én még ugyanúgy szeretlek, és nem ítéllek el, a vérem vagy. Büszke vagyok arra, hogy a fiam vagy és, hogy az apád lehetek. Ugyanolyan izgalommal és örömmel vártalak téged is, mint az öcsédet, sőt. Talán téged jobban vártalak, elvégre első gyerek vagy, és mindketten nagyon szerettünk volna már gyereket anyáddal. Ne legyél féltékeny egy ártatlan életre, ő nem tehet semmiről. Azt is tudom miért vagy ilyen, gondolom olvastad a cikket. Sosem nyilatkoztam a ,,Coming Out”-odról, lehet valamelyik dolgozó szólta el magát. Sosem szidnálak, és én így szeretlek. – Igaza volt. Nem kéne egy ártatlan babára haragudnom, ő nem tehet arról, hogy meg fog születni. Meg azért apa sem olyan fiatal – negyvenhárom éves – biztosan jó ideje szeretne még egy gyerkőcöt, de én meg nem akarok kistestvért. Pláne egy másik, és majdnem velem egyidős nőtől…

− Jól van… Nekem is idő kell…

− Tudom, Hazz. Nagyon elcsesztük anyáddal, és talán ezt a sötétséget sosem tudjuk belőled kiölni. Hidd el, ha tudtam volna, hogy ilyen hatással lesz ez rád…

− Mindketten jól tudjuk, hogy már nem volna nektek. Emellett anya is félrelépett, de már akkor te is másfele kacsingattál. Nem erőszakolhatom rátok az együttélést, bár tény, lehet, ha Jack nem jön képbe rendbejött volna a helyzetünk. Egy jó család voltunk, szép értékekkel.

− Ebbe már én sem tudok belekötni, túl tisztán látsz, fiam – sóhajtotta a telefonba. – Büszkélkedhetek még neked, vagy hanyagoljam?

− Büszkélkedhetsz – feleltem mosolyogva, majd nagyot sóhajtottam. Takaróm csücskét markolgattam, morzsolgattam, ez a beszélgetés egyre inkább nem tetszőbb. Nem igazán van kedvemre ez a ,,Tudom, hogy hibáztam, mégsem tettem ellene” dolog. Próbáltak, biztosan próbáltak tenni ellene, de én ezt nem éreztem meg.

− Hát, ugye kisfiú és megvan már a neve is. Alexander-re gondoltam, neked tetszene?

− Öhm, nem rossz, de… Inkább a Daniel, azt aranyosan lehet becézni. Dani, az cuki… - vontam vállat, mintha látná.

− Rendben, Daniel… Hm, miért nem jutott eszembe? – nevetett a telefonba boldogan, ám hirtelen elkomorult. – Ám nincs vele minden rendben, ennek ellenére várjuk őt.

− Mi az, hogy nincsen vele minden rendben?

− Nagy esélye van a fogyatékosságra, mármint értelmi fogyatékosságra. Persze, ez még csak a terhesség eleje, mindent megteszünk a baba egészségéért.

− Remélem rendben lesz… - sóhajtottam. Tényleg nem lenne valami ,,hú de jó”, ha a baba betegen születne. Aput sajnálnám, nem lenne könnyű együtt élni a tudattal, hogy a gyerekem más, és lehet én tehetek róla. Nem ítélek el senkit, csak… Elképzeltem. Egy oxigénhiányosan született gyerek is néha brutális, akkor egy olyan, aki talán sokkal ,,lejjebb” van?

− Én is, Harry. Én is. – Természetesen nem érdekelt a gyereke, ennek ellenére nem kívántam neki semmi rosszat, távol álljék tőlem a rosszindultat, egy gyerek sem érdemli meg ilyen pici korban a betegséget, na meg persze a szülők sem. Nagy lelki fájdalom lehet az, mikor tudod, hogy a gyerekednek sosem lesz teljes élete, és mindig rád fog támaszkodni.

− Amúgy, honnan tudtad, hogy összevesztem anyuékkal?

− Anyád írt facebookon, hogy beszéljek veled, mert kezdesz kiállhatatlan lenni.

− Na de bezzeg a pasija…

− Ne foglalkozz Jack-kel, Dana-val sem foglalkozol. Jack-hez is annyi közöd van, kint Dana-hoz. – Ez igaz volna, ha Jack nem lenne ennyire homofób. Dana nem homofób, így őt sokkal jobban kedvelem, mint azt a nyomorékot. – És ne vessz össze anyáddal, ne bántsd őt, ha nem muszáj. Nem érdemli meg – sóhajtotta a telefonba. Szemet forgatva morogtam orrom alatt egy ,,Oké”-t, nem mintha néha anya nem érdemelné meg azokat a szavakat, amiket a fejéhez vágok, de persze, ő az anyám. Akármit is tett jár neki a tisztelet, elvégre tőle kaptam az életem.

****

Apám jobbnak látta, ha leteszi, ráadásul, ha jól hallottam Dana is nyekergett már. A beszélgetés után ismét csak feküdtem, más és jobb dolgom nem volt, már régen lefürödtem, Louis nincs fent Messengeren, és amúgy sem akarok túl sok mindent csinálni este tizenegykor. A plafonomat figyeltem, ismételten eszembe jutott a régi, repedezett és neonfényes plafonom, amit annyira szerettem. Hiányzik a régi a szobám, a régi emberek. De már semmi sem lesz olyan, mint régen. Sem a baráti köröm, sem az anyával való kapcsolatom, és maga az életem sem. Magában ez nem is lenne olyan baj, de nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba tartok. Jobb lesz-e így vagy csak rosszabb lesz minden? Louis-nál tényleg van esélyem? Ő jó útra térít, ha eltévednék?

Ezeken gondolkodva nyomott el az álom. Ennek hála Louis-val álmodtam, azt álmodtam a suliban vagyunk és ő nem hajlandó hozzám szólni, hanem helyette pár haverjával vihog. Louis nem ilyen, mást láttam benne. Kívülről ő volt az, felismertem a tetkóit, a haját, a fülbevalóját, de belülről… Máshogy csillogott a szeme, más kék volt az a szem. Nem olyan szép tengerkék, sokkal inkább rideg jeges-kék. Mikor felém fordult, mikor elment előttem más volt a kisugárzása, a nézése, a mozdulata. Mást láttam… Úgy éreztem azt a mást is ismerem, mintha láttam volna. Közelinek éreztem mindkettőt. A két ember egy testbe volt zárva. Összezavart. Tudtam, hogy nem Louis, mégis őt láttam. Jól tudtam, hogy valójában nem beszélne velem olyan ocsmány módon, mint az álmomban, nem lökne el az udvaron, nem lenne velem erőszakos. Az álmomban mégis majdnem, hogy megerőszakolt. Úgy éreztem kihasznál.

****

Ültem a járda szélén és hallgattam, amit Louis magyaráz, de csak hallottam. Nem fogtam föl belőle egy szót sem, csak ültem és bambultam. Újra és újra lepörgött előttem tegnap esti álmom, nem értettem miért pont ezt álmodtam és ilyen formában. Ráadásul az egész napom úgy telt, hogy nem szóltam senkihez, jóformán meg sem hallottam, ha mégis csak hozzám mert szólni valaki. Louis-val sem nagyon beszélgettem, pedig minimum egy órája kint vagyunk az utcán, ráadásul délután hat óra van. Ez azt jelenti, hogy a mai nap nem csináltam semmi mást, csak az álmomon gondolkodtam, azon kívül pedig az ablakban ültem. Nem értettem, miért is taglózott le ennyire egy álom, miért kerültem ennyire a hatása alá. Fura volt, fura volt, de jól tudtam, hogy Louis nem ilyen. Nem mintha amúgy annyira ismerném, hogy ezt száz százalékra megmondjam.

− Tudod, Harry, nem akarlak megbántani, de neked magyarázok, nem a gördeszkámnak. Az gurul magától is. – Louis kicsit durcás hangja rántott vissza a jelenbe. Tátott szájjal fordultam felé, kicsit nyálas is voltam. Alaposan elbambultam… Ilyen undorító képet vághattam körülbelül már tíz perce. – Hú, bongyi. Te aztán tudsz bambulni – nevetett fel hangosan a szöszi. Felnéztem rá, ekkor mintha elkomorult volna. Oldalra biccentette a fejét, majd felsóhajtott.

− Ne haragudj – sóhajtottam, majd tenyereim mögé rejtettem fáradt arcomat. Bár végigaludtam az éjszakát, koránt sem keltem olyan kipihenten, mint szoktam. Fáradtabbnak éreztem magam, mint mielőtt lefeküdtem volna aludni. Szétszórt voltam, elveszett. Hallottam, ahogy Louis leül mellém, majd ismét felsóhajtott. Lágyan megcirógatta hátamat, miközben szabad kezével maga mellé húzta a deszkáját.

− Valami nincs rendben, jól sejtem? – kérdezte kedvesen. Ezúttal én sóhajtottam fel, majd leengedtem kezeimet és átöleltem térdeimet. Felnéztem Louis-ra, aki lágyan mosolygott, ezzel arra ösztönözve, hogy nyugodtan mondjam el neki, mi nyomja a szívemet. Nem mintha nem lenne kedvem ahhoz, hogy elmondjam neki a legféltettebb titkaim, vagy hasonló, de… Nem is tudom.

− Csak rosszul aludtam – vontam vállat.

− Miattam? Nagyon leszidtak a szüleid? Azért nem aludtál? – Aggódott. Nagyon is, úgy éreztem tényleg aggódik amiatt, hogy miatta kaptam ki otthon, pedig egyáltalán nem érdekelt mit mondtak anyuék. Egyáltalán nem izgattak a szidásai, csak felhergeltem magam és én is visszaordítottam, amire persze a válasz egy nagy pofon volt. Nem is szóltunk ma egymáshoz… Kínos csend lebegett minden alkalommal körülöttünk, mikor véletlenből egy légtérbe kerültünk.

− Nem, vagyis de. Miattad, de mégsem. – Olyan értelmes mondatot kreáltam, hogy Louis egyik szemöldöke felugrott, a szája pedig tátva maradt. Nagyon értelmesen tud velem szegény beszélgetni.

− Öh, oké – nyökögte kicsit zavartan, majd nagyot sóhajtva a hajába túrt. – És most értelmesen?

− Hát… Veled álmodtam. De nem téged láttalak a testedben…

− Hát akkor? – kérdezte elmosolyodva. Úgy látszik tetszik neki, hogy vele álmodtam az éjjel, sőt fel is dobta és már nem aggódik úgy. Bár engem nagyon is összezavart ez az álom, semmi baj Louis, mosolyogj nyugodtam.

− Nem tudom, csak nem te voltál. Fellöktél, leordítottál, erőszakos voltál. Nem ilyennek tűnsz. Aztán lehet csak még nem mutattad meg a fogad fehérjét – vontam vállat, mintha mit sem számítana, pedig a szívem hevesen dobogott. Mintha megvádoltam volna, hogy lehet színészkedik és átver. Pedig nem éreztem így, tök természetes volt az is, hogy alig egy nap ismerkedés után már az utcán ülünk és a magánéletünkről beszélgetünk, na meg az álmaimról. Olyan természetesnek tűnt az álmaimról beszélgetni, pedig ez egy csöppet sem normális. Harry, hahó! Louis idegen! Tegnap láttad először, akkor is csak egy órát lógtál vele, most mégis majdnem kinyögted, hogy szerelmes vagy? Hülye vagy!

− Azt hiszed, megjátszom magam előtted? – kérdezte kedvesen. Bólogattam. Nem hittem azt, de… Nem mertem neki még hinni. – Jogos, csak egy napja ismersz, de… Megnyugtatlak, nem játszom meg magam. A külső, csak külső, sok réteg festék, de belülről nem ilyen vagyok. Nem vagyok ilyen vad vagy szívtelen. Nem, hogy téged nem tudnálak bántani, de mást sem. Szóval csak egy idétlen álom volt – vont vállat mosolyogva, majd ismét elkezdte hátamat cirógatni.

− Szörnyű vagy – sóhajtottam fejet rázva.

− Oh, ne simogassam a hátad? Hát jó, nem simizlek.

− Nem, nem azért. Hanem… Mert beloptad magad az álmaimba.

− Áh, szóval kedvelsz?

− Ahha – vontam vállat.

− Hüm, egy napi ismertség után?

− Miért ne? A legjobb barátok is megismerték egyszer egymást, nem? – Oh, mikor én és a két lány megismerkedtünk… Katasztrófa volt! Azt hiszem alsóban úgy ismertem meg a két lányt, hogy elloptam az egyik kakaóját, de ebben már nem vagyok biztos. Az viszont tuti, hogy valamiért nagyon haragudott rám Rose, és a tanárnő békített ki minket és mivel Rose is Liza már akkor is össze voltak nőve, így egyik hozta a másikat. Így kezdődött a barátnőviszonyom. Anya sokáig azt hitte, szerelmes vagyok valamelyikükbe, pedig soha nem tetszett egyik lány sem, és ők sem voltak belém szerelmesek. Ahj, de hiányoznak…

− Igaz, igaz. – Elgondolkodott, aztán hirtelen elmosolyodott. – Én nagyon furán ismerkedtem meg a legjobb barátommal. Zayn-nel. Egyszer homokot szórt a hajamba, én pedig hozzávágtam egy műanyag kisvödröt, még oviban. Azóta mi vagyunk a legjobbak, még együtt is lakunk – rázott fejet mosolyogva.

− Oh tényleg, tegnap írtad is. – Valami rémlett, mintha valóban említette volna még valamikor az elején, hogy van egy haverja, aki vele él. Javadd volt a középső neve, azt megjegyeztem, de csak azért, mert fura név. Nem mintha maga a Zayn nem volna az.

− Igen. Na, akkor deszkázunk? Kezdjük az alapokkal. Állj föl a deszkára, majd mozgasd a csípőd úgy, hogy mozogjon alattad. Csak egy kis egyensúly érzék növelő, vicces lesz, de nyugtasson meg, hogy én is így kezdtem. Na gyerünk – biccentett a mellette lévő deszkára, mire nagyot sóhajtva felálltam, majd kezembe vettem a gördeszkáját. Letettem elé, feláltam rá és úgy mozgattam a csípőm, ahogy ő mondta. Azt hittem egyszerűbb lesz, ehhez képest majdnem megcsókoltam az aszfaltot. Felnevetett. Na igen, olyan lazán álltam rá, aztán még ezt sem tudom megcsinálni…

− Nem röhög, együtt érez – dünnyögtem orrom alatt.

− Ugyan, Harry. Én is így kezdtem. Anno hat évesen.

− Szóval olyan béna vagyok, mint egy hat éves? Na kösz… - Egy kicsit szarul esett, hogy így kinevetett, most álltam másodszor azon a biszbaszon. – Nem lehet mindenki olyan profi, mint te…

− Ahw, te, megzabállak. Koránt sem vagyok én olyan profi – legyintett egyet. – Csináld tovább.

− De ez ciki…

− Igen az – bólintott egyet.

− Louis és az empátia – forgattam szemet, majd ismét neki kezdtem a rendkívül vicces gyakorlatnak. Próbáltam lassabban és óvatosabban csinálni, de így is sikerült összeismerkednem az autóúttal, amit Louis csak egy nevetéssel díjazott, majd visszatessékelt a deszka tetejére. Jó fél ólán keresztül csináltam ezt, aztán kellett egy lábon is ugyanezt csinálnom. Jó sokszor vágtam magam földhöz, de természetesen Louis mindig megkérdezte, jól vagyok-e, pihenjünk-e. A válaszom mindig nem volt, meg akartam mutatni, hogy ennél jobb vagyok.

Talán ügyesebb lettem, talán nem, de az egyensúlyozás a végére egész jól ment. Már nem estem le annyiszor, néha-néha még a lábamat is meglendítettem, így a deszka gurult is alattam, amit sikítozással fogadtam. Louis pedig büszke volt magára, megtanított egy reménytelenül béna srácot egyensúlyozni egy álló deszkán.

− Jól van, elég lesz. Ügyes voltál – sóhajtotta mosolyogva egy jó másfél óra múlva, mikor kellően kinevette magát. Sokszor már a sírás kerülgette, volt olyan, hogy a hasát fogta a nevetéstől. Természetesen nem csak abból állt az a másfél óta, hogy ugrándoztam, mint az idétlen hülye gyerekek, hanem beszélgettünk is. Feljött a kistesóm, apám, anyám, a barátnőim. Akkor erről ismét eszébe jutott Zayn, a legjobb barátja és hasonlók. És meglepően sok festő, író vagy költő nevét tudta, tudott könyvekből idézni. Olyan komoly és nehéz pszichológiai könyvekből tudott idézni, mint amiket anya olvas. Vagy…orvosi könyvekből, jogász könyvekből. Meg tudta mondani az oldalszámokat is, ráadásul bármilyen számokat összeszorzott. Akár három, négy, de ötjegyűt is. És jó megoldások voltak. Kiszámoltuk számológéppel.

− Hála Isten – sóhajtottam fáradtan, majd leléptem a deszkáról és leültem mellé. A zsebében kotorászott, majd hosszas keresgélés után egy modern kis cigarettatartó dobozt, és öngyújtót húzott ki a melegítőnadrágból. Nem gondoltam volna, hogy cigizik. Nem tűnt olyannak, mégis olyan természetesen laza volt minden mozdulata, mintha tényleg évek óta csinálná. Kinyitotta a kis dobozkát, majd kivett belőle egy szálat, aztán felém nyújtotta a dobozt.

− Kérsz? – kérdezte.

− Nem, nem dohányzom.

− És nem is próbáltad ki?

− Nem, de nem is akarom.

− Helyes – bólintott helyeslően, miközben szájába helyezte a szálat és meggyújtotta. A cuccait visszadugta a nadrágzsebébe, közben érzékein szívta-fújta a cigi füstöt, anélkül, hogy a kezeit használta volna. Nem irritált a cigaretta szaga, jó ideje hozzászoktam már a jellegzetes füsthöz, apa is cigizik és anya is cigizett sokáig, amíg össze nem jött azzal a nyomorékkal. Jack nem bírja a szagát, de könyörgöm, ez mindentől rosszul van.

− Ezt hogy csinálod? – kérdeztem elcsodálkozva ezen az egyszerű trükkön. Szájához nyúlt, majd ujjai közé szorította a szálat, és kivette a szájából.

− Beszorítom a két fogam közé, így tudom szívni és fújni a füstöt. Egyszerű férfi trükk – vont vállat.

− És mióta dohányzol?

− Jó pár éve. De te ne próbáld ki, nem jó semmire. Csak van, aztán semmi haszna. Nem lesz tőle jobb semmi, max rontja a tüdőd, meg a többi.

− Nem akartam kipróbálni.

− Helyes – kuncogta orra alatt,miközben folyamatosan cigizett mellettem. – Apropó, nem zavar a szaga?

− Nem.

− Akkor oké. Amúgy, kicsit sulis téma, de mi a kedvenc tantárgyad? – Érdekes kérdés volt, nem tudom honnan jött neki ez a hirtelen kérdés, bár igaz, ami igaz, ezt nem kérdezte meg tőlem tegnap, szóval lehet valóban érdekli.

− Öhm, a rajz. Szeretek festeni, egész ügyes vagyok. Imádok festeni, de egy ideje nincsen pénzem vászonra, sem festékre. De a nyáron rászoktam a hennára is, mennyasszonyoknak sokszor festettem kesztyű helyett – dicsekedtem rögtön, ami persze igaz volt. Szép henna festést tudok készíteni, és ráadásul zsebpénzt is hozott, bár az idén kevesebbet tudtam vállalni, mint tavaly, elvégre költöztünk, de így is felkerestek páran. De vászonra sosem tellett. Ahogy festékre sem, minden zsebpénzem a suli kezdésre és a henna festékre kellett. Hiányzik is a festés.

− Zayn is szeret vászonra festeni. Ha gondolod szerválhatok neked pár vászont és festéket – vont vállat lazán. – Kíváncsi vagyok mire vagy képes – kacsintott egyet. – Miket szoktál festeni?

− Tájakat vagy embereket, de főként színesben, de rajzolni viszont fekete-fehérben szeretek. És a haverod?

− Ő nagyon színesen fest. Mint egy rossz Picasso, komolyan. Néha csak vonalaknak tűnnek azok az érzéki ecsetvonások, holott lehet benne van abban a vonalban szíve-lelke, nekem mégis csak vonal.

− Mert nem látsz a festmény mögé. Minden képnek van valami mondanivalója, csak nem minden ember érti. Nem mindegy miért festette azt az alkotó, amit. Mindennek jelentése van – magyaráztam nagyot sóhajtva. Engem is csak a rajz tanár értett meg, hogy miért rajzolok állandóan hervadt rózsát, vagy jégbe zárt virágot, vagy olyan embert, aki takargatja magát. Azt sem értették sokat miért csak fekete-fehérben rajzolok, miért nem színesben. Pedig ennek tudatos oka volt. Mindennek.

− Lehet – sóhajtott fel, majd eldobta az elszívott cigijét.

− És neked mi a kedvenc tantárgyad?

− Pszichológia, biológia és a földrajz. De a két elsőt szeretem a legjobban. Egyszer volt a biosz faktos tanuló csoport boncoláson, míg én imádtam figyelni, ahogy tulajdonképpen szétszedik az embert, addig a többiek sorban mentek hányni. Szóval igen, szeretem a biológiát. – Olyan édesen magyarázott, hogy felkuncogtam rajta, pedig a bioszt utálom a legjobban. Pszichológia jöhet – bár felesleges – na de a biosz? Inkább földrajz, vagy hasonló, de mondjuk a kémiánál minden jobb. Főként Louis… Louis egy megfejthetetlen festmény, akinek még nem tudom a jelentését, de szeretném megfejteni, mielőtt kifutok az időből.