Hetedik fejezet - Megnyílt a pokol kapuja

Sziasztok, babók!

Sajnálom, hogy ennyit késtem, nagyon röstellem, de...annyi minden ért engem és a családomat ebben a pár hétben. Egyszerűen nem ment, ma viszont végre megszállt az ikhlet (Dancsó) és be tudtam fejezni.

Még sosem csináltam ilyet, hogy egy részen belül két szemszög van, de remélem a furcsaság ellenére tetszik nektek, igyekeztem nem összecsapni és összeszedni a gondolataim. :3 

Időközben belekezdtem (ismét) egy történetbe, Shadowhunters+Larry a téma, egész jóra sikeredett a fejemben, remélem papírra vetve is ugyanolyan jó lesz. A blogot ITT megtaláljátok, később Wattpaden is elérhető lesz. Nos, terveztem ugye a Töltött fegyver folytatását is, maradjunk annyiban, hogy tervbe van véve, ha végzem a Színjátékkal, vagy legalábbis már jobban elmerültem benne, akkor publikálom, bár már eddig háromféle verzió van a gépen, hátha az egyik végre nekem is tetszeni fog!

Plusz: Elkezdtem olvasni Cassandra Clare könyveit, ajánlom mindenkinek, és a Shadowhunters sorozatot is elkezdtem nézni, igaz csak feliratozva van fent, én imádom! Javaslom a blogot is nézzétek meg, minden értelmet nyer majd azok számára is, akik nem ismerik a könyveket vagy a filmet, sorozatot! 

Oh, és Malec fan lettem! *-* Légy boldog, Liz! :D

Bejegyzés a Wonderful-on erről ITT. Nyugodtan rendelhettek tőlem designt vagy fejlécet, ráérek és sokat fejlődtem! ;)

Emellett tervezem, hogy a Short Stories át lesz keresztelve, és mindenféle írás fel fpg oda kerülni! Címben segíthettek! 

Kellemes olvasást!

Lexa

Harry

A hétvége hamar elszárnyalt a fejem fölött, alig volt időm felkészülni erre a rengeteg rossz dologra, ami már a reggelemet is végigkísérte. Leestem az ágyról, bevertem a lábam, lefejeltem az ajtót, szinte szét voltam esve. Hiányzott Louis, hogy elmondjam neki mennyire utálom az iskolát és az új osztályomat, és csak az nyugtat meg az egészben, hogy ő ott van. Lehet, csak egy plátói szerelemről van szó, de ettől függetlenül hiányzik. Alig egy hete ismerem, de úgy érzem ő is a lelki társam lesz, akárcsak Liza és Rose. Ő az első olyan fiú, akiben megbízom és akivel jól is érzem magam.

Unottam turkáltam a reggelimben, nem igazán tetszett, túl egészségesnek tűnt. Ma reggel anya előbb ment dolgozni, így kettesben maradtam Jack-kel, ami már felér egy kínzással, aztán még együtt is kell reggeliznünk, ez egyenlő egy gyilkossági kísérlettel. Csak sajnos én hiába jelenteném fel, semmit sem érnék el vele, különösebben meg amúgy sem érdekel ez a senkiházi.

Tegnap írtam Lou-val, azt írta reggel együtt megyünk suliba, gördeszka nélkül és végre meg tudom vele beszélni mi történt velem a héten. Semmi érdekes, csak tanultam egy kicsikét, anyával kétóránként összeveszek valamin, Jack pedig nyalja a seggem, de nem tudom miért. Eddig szart a reggelimre, most mégis készített valami hülyeséget. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a szöszi srác, akiért élek-halok lassan, szinte létszükségletté vált a mosolya, a nevetése, az illata. Imádom őt! Mindenét. De talán az illata a legmegnyugtatóbb, kellemes mentol és enyhe cigi füst szag keveredik mindig a ruháját, meg aztán ott van a háttérben melyen az az édes ,,Louis szag”. Összetéveszthetetlen illata van. Az érintése, az ölelése meg felér egy életmentő műtéttel vagy egy újraélesztéssel.

− Ki jutott eszedbe? – kérdezte hirtelen Jack. Felemeltem a fejem, majd felvont szemöldökkel néztem rá. – Valaki nagyon megmelengette a szíved.

− Akárcsak a fiadét – vontam vállat lazán. Flegma voltam, de nem érdekelt, Lou-ért ölni tudnék, szóvak ne beszéljen róla úgy, mint egy rossz ribancról, akinek csak a külseje szép.

− Nekem nincs fiam – morogta orrom alatt. – Már jó ideje nincs.

− Azóta boldogan él – vetettem oda fél mosollyal az arcomon. Elvégre, azóta diplomás – ha jól tudom, két diplomája van, de ezt csak anyu mondta –, felnőtt férfi. Jól élhet Franciaországban, elvégre az sem egy rossz ország, ráadásul annyi nyelvvizsgával bárhol el tud helyezkedni, főleg tanárként. Bármit taníthat, bármilyen nyelvet.

− Ahogy én is – morogta orra alatt. Felcsesztem, de nem érdekelt, igenis vegye tudomásul, hogy tönkretette a fiát és szerintem nem volt oka az utálatra. – Bár az anyja néha hiányzik… Hirtelen ért a halála.

− És szerinted a fiadnak nem hiányzik?

− De, biztosan hiányolja. Marie volt az egyetlen, aki meghallgatta és feltétel nélkül szerette, büszke volt rá. Én sosem voltam, most sem vagyok. Sem rá, sem rád. Csak anyád miatt maradhatsz. – Legszívesebben kikapartam volna a szemét azzal a kis villával, ami a kezemben volt, de lehet az idegben olyan pontosan a szemébe vágtam volna, mint egy profi. Csak anyám miatt maradhatok, beszarás…

− Te is csak anyám miatt maradhatsz – vontam vállat. – Bár ő sem izgat, csak apám messze lakik.

− Nem, apádnak új családja van, ami sokkal fontosabb nálad és a ferdehajlamaidnál – jegyezte meg gúnyosan, mire leköptem. Szemben ültünk és pont a szeme alá sikerült köpnöm egy jó nagy adag nyálat. Ziláltam, a körmeimet az asztalba vájtam, olyan életesen vettem a levegőt, mintha sziszegnék. Abban is biztos voltam, hogy vérszemet kaptam és vöröslik a fejem.

Jack undorodva törölte meg a szemét, de mert szólni, még rám nézni sem mert, jól tudta, ha még egy szót szól megdöglik a kezem alatt. Most képes lettem volna akár egy kis villával is végezni vele, de lehet elég lett volna hozzá egy pohár víz, vagy csak egy kiskanálnyi víz, vagy a puszta kezem. Legszívesebben karóba húznám, aztán elásnám a kert végében. Anyának meg azt mondanám, hogy elhagyta, mert buzi vagyok.

− Még egy szó, és ezzel a villával kaparom ki a belsőséged, világos voltam? – kérdeztem szinte sziszegve, még ordítani sem tudtam, a torkom összeszorult, a szemeim könnyek csípték. Nem elég, hogy ma kezdődik az iskola, még ő is felbassza az idegeim?!

− Hogyne, Harold, hogyne – dünnyögte orra alatt.

− Ha elmondod anyámnak, karóba húzlak! – Nem fenyegetésnek szántam, áh dehogy. Puszta kijelentés volt, elvégre én elvezném a kínzását nézni. Élvezném nézni, amint éppen összegörnyed, mert két parázson melegített vasrudat nyomok a két lába közé, és azzal feszítem szét a két lábát. Élvezném, sőt, én tenném meg.

Az asztalra csaptam, majd felálltam az asztaltól. Felkaptam a táskámat, majd a konyhapultra dobtam és kidobáltam belőle a tízórainak szánt szendvicseim, amiket nagy valószínűséggel Jack készített el. Inkább éhez döglök, mintsem bármit is megegyek, amit ő készített el. Visszacipzároztam és vállamra kaptam a táskám, majd az ajtóhoz siettem.

− Kínok közepette fogod nyögni a nevemet! Ezt még nem fejeztük be! – dünnyögtem az ajtóban, majd kiléptem a melegnek nem nevezhető, de egész kellemes levegőre. Rögtön megcsapott az a jellegzetes illat, ami csak egy emberből áradhat. Louis. Ott ült a kerítés párkányán, táskával a vállát és cigizett. Elmosolyodtam. Bár még ideges voltam és bárkinek le tudtam volna tépni a fejét, az illata, a látványa megnyugtatott. A lágy fuvallat pont felém sodorta jellegzetes mentolos cigijének a szagát, aztán eszembe jutott kinek szokott még mentol szaga lenni a fertőtlenítős szarok miatt.

− Harry! Jó reggelt! – kiáltotta megfordulva a kapualjban. – Oh, nem vagy valami jókedvű.

− Hát nem. Ez a reggel el lett cseszve. – Pillanatok alatt kiléptem a kapun, majd Louis mellé telepedtem, aki kicsit aggódó tekintettel méregetett. – Adj egy cigit!

− Még sosem cigiztél.

− Hát, akkor itt az ideje elkezdeni – vontam vállat. Olyan ideg volt bennem, hogy úgy éreztem egy doboz cigarettát el tudnék szívni mindenféle próba vagy tudás nélkül.

− A-a! Nem most fogod elkezdeni, ha eddig nem kellett, most sem kell. Helyette inkább öntsd ki a lelked! – Nem tudtam eldönteni, hogy érdemes-e ezt neki elmondani, vagy hagyjam a francba, elvégre úgysem tudunk ellene semmit tenni. Meg amúgy sem szeretném terhelni szegényt.

− Biztosan meg szeretnéd érinteni az én sötét lelkem?

− Asszem igen – vont vállat. – Na szóval?

− Összevesztem Jack-kel.

− Jack-kel? Milyen Jack?

− A nevelőapámmal, Jack Tomlinson-nal. – Mintha átkot mondtam volna úgy kezdett el hirtelen köhögni és levegőért kapkodott. Meglepődött és a cigi füst is félrement egy csöppet, ezek szerint ez új hír.

− Tomlinson-t mondtál? – kérdezte krákogva. Bólintottam. Ennyire ismert lenne a Tomlinson név, vagy mi? Rendesen beparázott, szinte meg is remegett.

− Ismered?

− Jah, aha, láttam már. – Nem tűnt magabiztosnak, de hittem neki. – Szar alak.

− Az biztos. – Sosem találkoztam még ekkora kétszínű döggel, mint Jack, így hát igazat adtam neki. Bár úgy tűnt ő sokkal jobban ismeri nálam, mikor a nevét említettem elsötétültek a szemei, mintha emlékek peregnének le előtte. Ismerem ezt a nézést, anya is így néz, mikor apáról beszélgetünk és azon elmélkedik, hogy mikor romlott el a kapcsolatuk. Na, nem minta ő nem tehetne róla. Ő volt az, aki először félre lépett.

− Indulnunk kéne – vetette fel. Bólintottam. – És még előttünk az egész nap… - sóhajtotta gondterhelten. Ez igaz, még hol a nap vége? Alig háromnegyed nyolc van, és máris úgy érzem, mintha a pokol kapuját téptem volna fel. Mintha abban a bizonyos lábosban kevergetnék testemet lángok fölött, hogy szépen lassan pusztuljak el kínok közepette. Akár egy holokauszt. Élve vetnek téged a lángok szájába, amik úgy nyelnek, mint egy hatalmas tornádó, és senkit sem érdekel hogyan ordítasz a kegyelemért. Néha azt kívánom bárcsak inkább a fejembe eresztenének egy golyót, mintsem ezzel a döggel éljek együtt, de ameddig itt van nekem Louis addig baj nem lehet.

****

Csöndben baktattunk egymás mellet, egészen addig, amíg az iskolához nem értünk. A suli ajtaja előtt nagyot sóhajtva váltunk ketté elengedve egy-egy halovány mosolyt, majd mindketten a saját termeink felé igyekeztünk. Valamiért Lou-nak sem volt sok kedve megvitatni a reggeli viselkedésemet, úgy látszik neki is megvolt a saját baja. Azóta főleg furának tűnt, mióta kiejtettem a nevelőapám nevét. Ennyire ismeri? Mármint tudja mekkora szar alak?

Egyedül ültem kint a terem mellett az egyik boxban. Páran már megérkeztek az osztálytársaim közül, de nem igazán foglalkoztak velem, még csak nem is köszöntek. Nekem sem volt sok kedvem őket üdvözölni, de így még elveszettebbnek éreztem magam. Aztán megérkezett az én kis angyalom; David.

− Szia, hercegnő! – köszönt gúnyosan, miközben fölém tornyosult. Felsóhajtottam, majd unottam felnéztem rá. Ma is ugyanolyan csúnya volt, mint az évnyitón.

− Szervusz, Kisherceg – sóhajtottam. – Miben segíthetek?

− Hol is kezdjem? Kezdhetnéd egy reggeli cuppogással.

− Arra ott a csajod, nem? – kérdeztem gúnyosan. Félmosoly ült ki az arcomban, számban megjelent a keserű íz, ebből tudtam nem úszom meg ilyen apró beszólogatásokkal, ma bizony véresre vernek, vagy legalábbis jól megtaposnak.

− Idefigyelj, barbie baba. Jobb, ha megadod magad, különben jól elverlek. Most még csak viccelődök, később vérre megy. – Egyenesen a pofámba hajolt, úgy sziszegte a szavakat. Tisztán éreztem rajta az olcsó dohány szagát.

− Ennél szarabb oltást sem hallottam még. – Ismerős gúnyos hang csendült fel David mögül. A srác háta mögé néztem, ekkor pillantottam meg Lou-t. Karba font kezekkel állt, és mérgesen nézett le a pökhendi srácra, aki orrát felhúzva fordult Louis felé.

− Igen? – kérdezte David.

− Ühüm – bólintott egyet Louis. – Abban igazad van, pici fiú, hogy kicsit barbie babás alakja van, de a barátnődnek kéne irigykednie, nem neked. Vagy ilyen testet szeretnél? – Végigmutatott magán. Hát igen, neki sokkal lányosabb dereka volt – bár ez is csak most tűnt fel igazát. – Figyelj, David. Ez csak gimnázium. Tök mindegy kit gyalázol, kivel erősködsz, mindenki több lesz nálad, vagy a barátaidnál, míg te csak kullogsz utánuk. Így akarod egyensúlyba hozni azt, ami nincs? Próbálsz több lenni? – kérdezte gúnyosan, majd közelebb lépett a sráchoz. – Most még csak viccelek, később vérre megy – kacsintott egyet, majd lazán lehuppant mellém.

− Nocsak! – Az osztályfőnököm hangját ismertem meg távolról, később már fel is tűnt, és a vöröslő David mellé lépett. Az arca is gúnyos volt, de nem rám nézett így, sokkal inkább Louis-ra. – Te már megint itt, Louis?

− Már nem csak hülye vagy, de vak is? – kérdezte Louis szemet forgatva. – Akarom mondani, jó reggelt, Mr. Wright! Hogy érzi magát? Meg volt a kellő anyag reggelire?

− Jó reggelt, Louis. – Nyersen köszönt, akárcsak Lou, bár nem értettem először miért tegezte le Lucas-t, lehet ismerik egymást, vagy csak szimplán olyan menő gyerek, hogy tanárokat tegez le. Kinézném belőle. – Leállhatnál már a témáról.

− Így lesz – bólintott egyet színészien mosolyogva.

− Lekötelezel – sóhajtotta Lucas.

− Oh, ugyan, tanár úr. Ez semmiség, csak egy kis…szívesség. – Még mindig gúnyos volt, feltűnően gúnyos és végig Lucas-t figyelte, mintha ismerné. Lehet, hogy ismeri, elvégre végzős, lehet tanította már őt, vagy ötletem sincs. Túlságosan ellenszenvesek voltak egymással, ráadásul tegezték egymást, ennél többről lehet szó.

− Hát persze – morogta orra alatt Mr. Wright. – Kilencedig, nem sokára megyek, addig menjetek be a terembe, nekem beszédem van ezzel a férfiúval.

Louis

Az osztálya felvont szemöldökkel nézett Lucas-ra, de végül vállat vonva, ki-ki fújtatva ment be mindenki a terembe ezzel kettesben hagyva minket. Nem szívesen engedtem el Harry-t úgy, hogy nem magyaráztam el neki a viselkedésemet, de hagynom kellett. Idegesen néztem Harry után, aki látszólag össze volt zavarodva, kicsit félve lépett be a terembe, majd elveszett az ajtó mögött, Lucas-ra pillantottam, aki ha tehette volna már a puszta nézésével meggyilkolt volna. Biztosra veszem, hogy tudat alatt már réges-régen halálra kínzott engem.

− Louis, kedves. Mit mondtam neked múltkor a tiszteletről? – kérdezte sziszegve. – Ne játszadozz velem, Tomlinson! Apádat is az őrületbe kergettem, téged gyerekjáték lesz.

− Én nem az apám vagyok, Luc – mondtam nyersen, érzelemmentesen, miközben semleges arckifejezéssel néztem fel rá. – Mellesleg kitagadott, szóval a fia sem vagyok. Na, nem mintha annyira félnék tőled, bátyus. – Utálta, ha így hívom. Sosem voltunk testvérek, így feleslegesen szólított engem öcsinek, én pedig őt bátyusnak. Utáltuk egymást mindig is, bár én mélyen valahol éreztem iránta valamit. Valami…testvéri szeretet féleséget, de hiába. Lucas észre sem vette.

− Pedig nem ártana, édes. – Még mindig sziszegett, látszólag jól felcsesztem.

− Oh, igazán? Talán mutassam meg apádnak a videót, amiben éppen a kémia tanár előtt térdelsz, hm? Vagy inkább a kémia tarártól kérjek interjút?

− Szerintem meg rohadj meg! – Szó szerint leköpött, de nem szóltam semmit, helyette undorodva megtöröltem az arcomat, majd felsóhajtottam. Legszívesebben letéptem volna a fejét, vagy elevenen megnyúztam volna, de nem tehettem. Jelenleg diák vagyok, örülök, hogy belement ebbe a játékba, és nem Harry előtt buktatott le. Viszonylag lapítanom kell, de jól tudja mivel jár, ha most lebuktat engem. Szemet szemért, fogat fogért alapot, ha ő lebuktat én is lebuktatom őt csak, hogy kvittek legyünk.

− Na szóval, alkut ajánlok – mondtam színészien mosolyogva, majd lábaimat keresztbe dobtam, kezeimet össze fontam mellkasom előtt és hátradőltem a boxban. Hunyorogva néztem rá, figyeltem hogyan reagál erre. Imádja az alkukat, főleg azokat az alkukat, amik az ő javait szolgálják. Felcsillant a szeme, majd akarva, akaratlanul elvigyorodott.

− Miféle alkut? – kérdezte kíváncsian, ajkát beharapva.

− Lássuk csak… Ha te nem köpsz be, én sem köplek be téged – vontam vállat.

− Ebből nekem mi jó származik?

− Tudom, hogy könnyen meglógsz bárki elől, elvégre akkor nem lennél itt. De én tudom bizonyítani, hogy futtattak, emellett az illegális dolgokat is nagyon szereted. És hát persze a drogforrás is nagyon fontos neked, én ingyen szerezhetek neked minden hónapban. – Oldalra biccentett fejjel és összehúzott szemekkel méregetett engem, kereste a hibát a játékban, de ebben a játékban nincsenek hibák, mert én írom a szabályokat. Azt mondtam drogot kap, de nem mondtam milyet. – Egy feltétellel kapod meg a drogjaid és a szabadságod.

− Nos?

− Nem nyúlsz Harry-hez. – Egy kicsit meglepődött a ,,kérésen”, mintha hátrahőkölt volna. Elhúzta a száját, egyhelyben lépdelt, látszólag nagyon gondolkodott. Azt láttam, hogy Harry-től akar valamit, de nem gondoltam volna, hogy ezt ennyire nyilvánvalóvá teszi. Azt hittem titkolja majd, mint a többi pasiját, ehelyett látványosan elgondolkodik rajta, hogy megéri-e lemondani erről a srácról a drogért. Felment bennem a pumpa. Semmi pénzért nem adnám Harry-t, lehet nem vagyok szerelmes, az is lehet, hogy csak barátok leszünk, de sosem adnék egy srácot sem Lucas kezeibe. Lucas tárt karokkal vár minden tapasztalatlan kisfiút, én pedig karon fogva rángatom őket vissza ettől a férfitől. Nem néz ez sem Istent, sem embert. Az ilyennek nem valóak az emberek, csak a saját droggal és sötét üzletekkel teli világa. A Luc-hoz hasonló embereknek nincsenek gyengéd érzelmei, csak kielégítik magukat, akár egy pedofil. Ha jobban belegondolunk Lucas valójában az.

− Miből gondolod, hogy fontos nekem ez a fiú? – kérdezte hosszú habozás után. Vállat vontam.

− Nem is tudom. Friss hús, el van veszve, nincs senkije, az ilyet könnyű ágyba vinni vagy rászoktatni a drogra. Hetek kérdése az egész. Meleg vagyok, nem hülye, Lucas. Tudom, mire készülsz, de ezt nem hagyom annyiban.

− Figyelj, öcskös. Bármennyire is hihetetlen ez a srác nem csak szexre és egyéb ilyen élvezetes játékra kell, én tényleg akarom őt. Mindenhogy. Szeretném őt betörni. – Nem hittem neki, csak jobban felcseszett ezzel az álszent beszédével. Untam már őt, évek óta ezt a játékot játssza és bár mindig módosít a szabályokon, egy idő után nem lehet újat alkotni, és mivel vele nőttem fel, így eléggé kiismertem már ahhoz, hogy tudjam mit is akar kihozni ebből az őrültségből.

− Sajnos a pszichológus énem nem hisz neked – ráztam fejet összeszorított szájjal. Hirtelen közelebb hajoltam hozzá, majd mérges tekintettel végigmértem. – Vajon miért nem? – kérdeztem suttogva, gúnyosan, majd felálltam. Éppen elléptem volna mellőle, mikor megragadta a karom.

− Louis…

− Órám lesz – morogtam orrom alatt, majd elkaptam a karom. Utánam fordult.

− Áll az alku! – kiáltotta utánam.

− Hát persze! – biccentettem mosolyogva, majd a lépcső fele vettem az irányt. Biztosra veszem, hogy előbb vagy utóbb úgy kitol velem, hogy a gatyám is rámegy, de ha nem lettem volna felkészülve, nem ajánlom fel.

Látszott az arcán, hogy nem hisz nekem, ettől függetlenül úgy éreztem ezt a versenyt én nyertem. Diadalittas vigyorral szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél előbb az osztályomhoz érhessek. Szerencsére eddig egy olyan gyerek sincs, aki ismerne, vagy akit én ismernék, így kevesebb az esély a lebukásra. Az osztályfőnököm egy szexista állat, ráadásul a régi osztályfőnököm lánya, de szerencsémre ő sem ismer, de a külsőm nagyon bejött neki reggelről, mikor először baktattam fel ide. Jó helyen van az osztálytermünk, fönt a tetőtérben, tök nyugis, a tanárok leszarnak – bár én is magamat – és senki sem szól ránk.

− Szépfiú, hol voltál? – kiáltotta az egyik földön ülő osztálytársam. Természetesen az illető nőnemű volt, és elég jól is nézett ki, ami alatt azt értem hogy…hát begyes volt a kicsike, de ettől függetlenül nem igazgatott cseppet sem. Ám én őt annál inkább. Már reggeltől szépfiúnak hív – azaz húsz perccel ezelőtt is ennek nevezett.

− A barátomnál – feleltem rá sem nézve, majd a táskámért léptem, ami nem sokkal volt tőle messzebb.

− Ah, szóval meleg vagy?

− Ha az volnék sem tartozna rád. – Még mindig nem néztem rá a fekete hajú bombázóra, akiért mindenki megveszett csak én nem.

− Tehát az vagy.

− Nem szeretek hazudni.

− Bejön a stílusod, szépfiú.

− Nekem is, kislány – gúnyolódtam. Hozzám képest kislány, minimum a húgom lehetne, persze Isten ments, hogy ez a lány ennél közelebb kerüljön hozzám. Még ez a két méter is közeli.

− Nem vagyok kislány.

− A viselkedésed alapján annak tűnsz. Csak a hülye picsák másznak rá így egy meleg srácra. Tudod, azokról a picsákról beszélek, akiknek mindegy kivel bújnak ágyba, csak legyen az a bizonyos dolog a lába közt. – Keményen beoltottam, de nem érdekelt. Irritált, legszívesebben pofán vágtam volna, hogy ,,Hey, én leszek a pszichológia tanárod jövőre, de hülye szajha!”, de nem tehettem, elvégre mégis csak egy tizennyolc éves srác bőrébe bújva élem ezentúl a mindennapjaim.

− Nem tudsz rólam semmit! – Nem tudott értelmesen visszavágni. Felsóhajtottam. Ha elsírja magát komolyan hazamegyek.

− Ahogy te sem rólam, kvittek vagyunk. Most már befoghatod te is, meg én is befogom. Csak, hogy tisztázzuk; Igen meleg vagyok, de akinél lent voltam nem a pasim, csak a barátom, és javaslom másnak nyekeregj, mert most mindenhez van idegzetem, csak hozzád nem. – Meglepődött. Majdnem, hogy ordítva beszéltem vele, talán Lucas húzott fel ennyire, ezért voltam olyan…ideges. Bár megérdemelte a csaj, mégis elkapott a lelkiismeret-furdalás, hogy mégsem kellett volna ennyire durván lekoppintani. A lány szólni sem tudott, csak felhúzta az orrát és arrább csusszant, hogy messzebb kerüljön tőlem, bár még ez is túl közel volt.

− Ez kemény volt, tesó – kiáltotta röhögve az egyik srác.

− Nem vagyok a ,,tesód” – idézőjeleztem felé fordulva. Fekete  volt, kék szemekkel, erős angol akcentussal.

− Jaj, ugyan. Ne vedd szó szerint!

− Nem vettem – mondtam karba font kezekkel. – Nem vagyok hülye.

− Ez tuti?

− Ezt az a srác kérdezi, aki két éve pszichiátrián volt? – kérdeztem gúnyosan

− Veled aztán nehéz haverkodni.

− Ha seggnyalásról van szó, akkor igen. Márpedig te segget nyalni jöttél.

− Tényleg nem vagy hülye – sóhajtotta. Nem nézett ki rosszul, de valóban volt már pszichiátrián, láttam őt párszor, mikor én is mentem. Természetesen én felnőtt pszichológushoz jártam, de nem sokáig, feleslegesnek tartottam, még mélyebbre süllyedtem.

− Annak tűnök? – kérdeztem mókásan. Fél mosoly ült ki az arcomra, mégsem olyan gáz ez a srác, de azért nem szívesen lógok majd velem bár ki tudja?

− Inkább furának. Hogy hívnak?

− Louis Davis – biccentettem.

− Alexander Moore, a haveroknak csak Alec.

− Miért pont C-vel?

− Nem tudom – vont vállat. – Anya szerint jobban illik hozzám, mint az Alex, azt mondta az lányos. Igazából apám nevezett így. De hívhatsz Alex-nek is, ha úgy jobban tetszik.

− Nem erre céloztam, nincs bajom a neveddel. Csak az Alec amerikai becézés, neked pedig erős angol akcentusod van.

− Oh – legyintett egyet −, anyu vérbeli angol, tőle örököltem. Apu pedig amerikai, lehet, ezért becéz Alec-nek, eddig eszembe sem jutott.

− Látod? Jó, hogy jöttem – mosolyogtam a srácra.

− Miért pont ebbe a suliba jöttél, ráadásul utolsó évben?

− Ööh, a haveromhoz költöztem, eddig Franciaországban tanultam, de nem tudtam fizetni a lakbért. És…a barátom is idejár, gondoltam többet lóghatunk együtt – vontam vállat. Hazudni sem tudok valami hihetően, de a srác látszóval bevette.

− Wow, akkor tudsz franciául? Mondj valamit!

− Belle journée aujourd'hui.

− Szép nap ez a mai?

− Így van – bólintottam. – Te is egész jó vagy franciából.

− Más nyelven is tudsz? Mond el ugyanezt a mondatot más nyelven!

− Öh. Bella giornata di oggi. Schöner Tag heute. Nice die hac.

− Ezek milyen nyelvek?

− Olasz, német és latin. Sok nyelven beszélek, unatkoztam a nyári szünetekben – kacsintottam egyet. Alec jól ledöbbent, látszólag bejött neki, hogy ennyi nyelven tudok. Én magam is szerettem a nyelvek, sosem volt számomra leterhelő nyelvet tanulni, imádtam a nyelveket, minden évben megtanultam egy-kettőt, és minimum a középfokút le is tettem, de célom, hogy mindegyikből meglegyen a felső fok.

− Ez király! – kiáltotta teljesen lenyűgözve. – Taníts meg engem is!

− Na, nem megy ez ám ilyen könnyen! Amúgy milyen óránk lesz? Osztályfőnöki?

− Hülye vagy? Rendes tanítás van az évfolyamon, készülünk a vizsgákra. Amúgy pont francia lesz.

− Remek…

− Bonjour! – köszönt valaki mögöttünk, automatikusan visszaköszöntem, bár nem tudtam kinek is köszönök. - Ah! Le nouveau mec! – Mikor megfordultam akkor láttam, hogy a francia tanár az, éppen azt kiáltotta boldogan, hogy ,,Ah! Az új fiú!” miközben felénk igyekezett. Vérbeli franciának látszik, szóval az állampolgársága is az lehet.

− Oui. Je vous écoute – mondtam a tanárnőnek mosolyogva, ami annyit jelentett ,,Igen. Én vagyok.”.

− Oh, nagyon ügyes a franciád, drága! – Igen, erős francia akcentussal beszélt, biztosan francia. Biccentettem.

− Francia vagyok.

− Oh! Quel est votre nom? – kérdezte a nevem izgatottan.

− Mon nom est Louis, madame. Louis Davis – mutatkoztam be franciául. Pontosabban azt mondtam ,,A nevem Louis, asszonyom”, de ez is nagyon tetszett neki.

− Hibátlan kiejtés! Úgy érzem te leszel az egyik kedvencem! – tapsikolt örömében. Alec-re néztem, aki csak grimaszolva állt mellettem. Vállat vont, majd fülemhez hajolt.

− Ő ilyen, és csak franciául beszél órán, kivéve, ha a nyelvtant vesszük, akkor hajlandó angolul is megszólalni. Amúgy jó fej, csak gőgös, mint minden vérbeli francia nő.

− Oh igen, a madame-ok ilyenek – suttogtam vissza mosolyogva. – Asszem megvan az első párfogóm.

− Naná! A franciákat imádja, innentől bármit is csinálsz kihúz a bajból, csak figyeld meg! Tavaly összeverekedtem az egyik végzőssel, és megvédett, csupán csak azért, mert jó vagyok franciából.

− Vagy csak meghúztad – kuncogtam hátra.

− Ezt a nőt? Pff, kérlek! Fura a stílusom, de ízlésficamom az egyenlőre nincs. – Hát a tanárnő valóban nem volt valami szép. Nem volt sem öreg, sem fiatal, de nem volt szép sem, kecses meg pláne nem. Bár tartása az volt – vagy legalábbis próbált igazi francia madame maradni –, de a kinézete brutálisan ronda volt.

− Jogos – suttogtam vállam mögé, majd a tanárnőt figyeltem, ahogy éppen az ajtót nyitja ki.

− Fogadjunk tíz fontban, hogy egész órán veled fog csevegni!

− Fogadjunk! – mondtam nevetve, majd tenyerembe köptem és felé nyújtottam jobbomat. Ő is tenyerébe köpött, majd erősen kezet rázott velem. Ma már meglesz az ebédrevalóm, úgy érzem én nyerek, elvégre a tanárnő szinte rajong értem. Természetesen nem leszek önző. Ha már Alec ennyire próbálkozik, akkor fizetem az ebédjét.