Nyolcadik fejezet - Színdarab, melyben mindenki szerepet kap

Sziasztok, drágák!

Sajnálom, hogy késtem egy picit, de egyszerűen vagy nem jutottam géphez, vagy ha géphez jutottam nem volt erőm írni. Meg közben ugye vártam a könyveim, amik szerencsére megérkeztek és még több ihletet adnak a Children of the dark-hoz. :3 (Egyébként gyönyörű könyvek és imádom őket. Ahw, sosem gondoltam volna, hogy egy szerelmi-háromszöget így megkedvelek.)

És hát a Short Stories blogról is volt szó. A blog új címet kapott,és mindenféle történet fel fog majd kerülni, természetesen a többit nem szedtem le - csak egy-két régebbi, ócska írást. A blog innentől Nobody can save you címmel él tovább. 

Nem is fecsegek többet! Így is sokat késtem!

Szép hetet nektek!

Kellemes olvasást!

Lexa

Louis

Alec-nek igaza lett, a francia tanár valóban végigbeszélgette velem az órát. Minden érdekelte; hogy kerültem Angliába, aztán miért mentem vissza Franciaországba, hány nyelven beszélek, hogy hogy ennyi nyelven beszélek. És csakis franciául volt hajlandó ezeket megbeszélni, ami nekem nem volt gond, elvégre a kisujjamon jön ki a nyelv, a többi nehezebben értette, főleg, mikor a tanárnő jól belemotyogott a mondandójába.

Négy óra siklott el a fejünk felett, az ebédlőben álltunk kajajegyünket szorongatva lökdöstük a másikat, míg én nyakamat nyújtogatva kerestem Harry-t, de sehol sem leltem a rövid, kissé göndör buksit. Felsóhajtottam, talán őket később engedik ebédelni, bár a mai nap mindenkinek csak négy órája volt. Tankönyv híján viszont elég laza napunk volt – annak ellenére, hogy rendes tanítás volt. Az osztályfőnök is csak az utolsó – azaz a negyedik – órán jelent meg, hogy lediktálj az órarendet, a szüneteket és a tanárokat, illetve nekem elmondta mikorra várhatóak a tankönyveim.

− Mi ez a szar? – kérdezte az egyik előttem toporgó srác, aki szintén tizenkettedikes, de nem az én osztályomba jár. Nehéz hozzászokni ahhoz, hogy tulajdonképpen én is diák vagyok, holott tíz éve vettem ezeket a dolgokat, amiket most tanítanak nekik. Érdekes ezekre visszaemlékezni, majd ismét megtanulni. És egyáltalán nem izgalmas.

A srác valami undorító, pépes ételnek nem nevezhető akármit kapott a tányérjára, én pedig elhúztam a szám.

− Alec, muszáj nekünk itt ennünk? – kérdeztem vállam fölött hátra pillantva a nálam nem sokkal magasabb srácra, aki ekkor vállamra helyezte állát, hogy a nagy hangzavarban felfogja, amit mondok neki.

− Ha nem fizetsz, akkor nem – vont vállat. – Én nem fizetek, mert félárva vagyok és jár valami támogatás vagy mi. Szóval elmehetünk, ha gondolod. – Éreztem, ahogy a szemöldökét húzogatja.

− Akkor menjünk, ez gusztustalan.

− Van, amikor ehető kajákat kapunk. De képzeld el a kolisok mit érezhetnek.

− Nem csoda, hogy mindenki ilyen nyegle – mondtam undorodva, majd kiléptem a sorból és magammal rántottam Alec-et is. Sietősre vettem a tempót, útközben a táskánkat is felkaptuk – az egyik felügyelő tanár lábához tettük le – majd rohantam Harry-ék osztályához. Az ajtó nyitva volt, de senki nem volt bent, mégis úgy éreztem be kell mennem. Mikor beléptem csak Harry-t találtam a teremben. Szomorúan, meggörnyedve ült a tanári asztal tetejét. A táskája kicipzárózva hevert az asztal tetején, ő pedig cipője orrát vizslatta.

− Hazz… Mi a baj? – Talán sosem hívtam még így, de olyan aprónak tűnt, olyan gyengének, hogy automatikusan becéztem őt. Felkapta a fejét, majd elmosolyodott.

− Éhes vagyok, és szar a kaja odafent – vont vállat. Nagyot sóhajtva léptem mellé, majd gyengéden megveregettem a vállát.

− Éppen kajálni indultunk. Jössz? – kérdeztem mosolyogva.

− Aha – bólintott. – És mégis kivel indultál kajálni?

− Alec-kel, az egyik osztálytársam. Nyertem egy fogadást, de úgy gondoltam meghívom ebédre a nyert pénzből – vontam vállat, majd megfogtam a karját és lehúztam az asztal tetejéről. Vállára kapta a táskáját és velem együtt lépett ki a teremből. Alec az ajtó mögött állt, telefonozott, biztosan a facebook-ját nézte át, általában minden fiatal első dolga, hogy amint átlépi az iskola küszöbét máris a telefont lesi. Kár, hogy tíz éve csak gombos telefonok voltak, amikkel kb. csak hívni és üzenni lehetett. Maximum volt rajta egy játék és kifújt. Ennyiből állt az ,,okos telefonunk”.

− És miben fogadtatok? – kérdezte kíváncsian. Vállat vontam.

− Hogy megkedvel-e a francia tanár.

− És megkedvelt?

− Szerinted?

− Ah, wow! Helló! – habogott össze-vissza Alec, miközben zsebre vágta a telefonját. Széttárt karokkal mérte végig Harry-t, miközben hümmögött egyet. – Hm, Louis. Jó az ízlésed!

− Várj! Mi bajod? – kérdeztem értetlenül, még egy grimaszt is társítottam hozzá.

− Hát a srác. Jól néz ki, hozzád illő – kacsintott egyet Harry-re. – Na, nem mintha meleg lennék, de szemem még van.

− Oh, nem. Mi nem… − Harry össze-vissza kapálózott, hebegett-habogott, de Alec ugyanolyan sejtelmes vigyorral az arcán mérte végig újra, meg újra. Néha elhümmögött egy ,,Persze!”-ét, miközben hol rám, hol rá nézett.

− Ki mondta, hogy meleg vagyok? – kérdeztem egyik szemöldökömet felvonva.

− Te magad. Mikor reggelről leordítottad a csajszit.

− Én nem mondtam!

− De nem is tagadtad! – kacsintott egyet, de ezúttal rám, majd ismét Harry felé fordult. – Alec. Alexander Moore.

− Harry. Harold Styles – biccentett Hazz.

− A divatcég igazgatójának a fia?

− Ja… − Nem tűnt túlságosan boldognak, talán történt valami a családban, amiért ennyire szomorú egész nap. Bár azt hallottam, hogy az apja új élettársának gyereke lesz, de lehet, ennél több van a dologban. Elvégre egy ártatlan élet erről nem tehet… Kivéve persze, ha nem olyan stílusban közlik a nagytesóval, hogy érkezik egy újabb jövevény.

− Nos, akkor? Megyünk? – vetettem fel futólag, hogy ne kelljen senkinek sem kényelmetlenül éreznie magát. Mindketten bólintottak, majd elindultunk kifele az iskola épületéből.

Megváltás volt kilépni a friss, oxigén dús levegőre. Egész nap az osztályban, a fülledt levegőn, még tesink sem volt, így ki sem mozdultunk abból a tetves teremből, ennyi hülyét még sosem láttam. Nem tudom, hogyan bírom ki egész évben ezekkel a barmokkal, ilyenkor gondolkodom el rajta; én is ilyen voltam végzősként? Értetlen, szemtelen és erőszakos? Ha igen, hogy bírtak velem a tanárok? Az osztályfőnök alig bírt velük, lehet én lecsitítottam volna őket – elvégre tanár volnék, vagy mi a szösz –, de lehet rám sem igazán hallgattak volna, hiába vagyok fiatal és laza.

****

Egy kajáldánál álltunk meg, ilyen gyorsétterem féleségnek tűnt, bár meleg ételt itt aligha találtál, kivéve persze, hogyha a hamburgerféleségek meleg kajának minősülnek. Én inkább kimaradtam ebből, nekem bőven elég volt a látványa, amúgy sem bírtam volna megenni. Csak ültem az asztalnál és figyeltem, ahogy a  másik kettő lopja az ingyen wi-fi-t, közben pedig jóízűen falatoznak.

− Tuti nem eszel? – kérdezte Harry, majd beleharapott a hamburgerébe. Elhúztam a szám.

− Inkább visszabattyogok a menzára. Elég a látványa is, különben sem bírnám megenni. Majd veszek kávét, vagy joghurtot – vontam vállat, majd karba fontam kezeim és hátradőltem a széken.

− Hogy nem bírod ezt megenni? – kérdezte Alec teljesen felháborodva. – Te is salátazabáló vagy, mint azok a modell picsák?

− Modellnek modell vagyok, de picsa nem vagyok, ahogy salátazabáló sem. A cigi miatt nem bírok enni, évek óta nem eszek többet a semminél. Éppen, hogy nem halok éhen – vontam vállat ismét. – Meg amúgy a gyomorfekély sem a legkedvesebb dolog az életemben.

− Gyomorfekélyes vagy?

− Nem pont az, inkább csak kialakulóban van. Csak utálom a gyógyszereket, inkább meghalok.

− Te hülye vagy! – dünnyögte mérgesen Harry, majd letette a hamburgerét a tányérjára, hogy rám nézhessen. – Inkább meghalnál, mintsem bevegyél egy alig egy centis tablettát?

− Ezt mondtam, nem?

− Te tényleg hülye vagy!

− Köszönöm.

− Szívesen! – vágta vissza mérgesen. Folytatta az étkezést, én pedig felsóhajtottam. Évek óta gyomorfekélyem van, nem csak hasonló, vagy kialakulóban lévő, hanem az. A cigaretta és az idegesség egyvelege okozta ezt nálam, már vagy jó tíz éve így vagyok. Hónapokat éltem le úgy, hogy a méltóságomat jóformán elvették, megszégyenítettek, lealacsonyítottak, elkergették a barátom, én pedig majd beleőrültem, míg apám úgy tervezte addig ver, amíg ,,meg nem gyógyulok”. Orvostól orvosig rángatott, mígnem közölték vele ,,A gyerek nem beteg, csak meleg. De hála magának még gyomorfekélye is lett.” Az orvos pert akart, látszódtak rajtam a verés nyomai, de nehezen kisírtam, hogy úgyis csak az idei év van hátra, aztán húzok Franciaországba. Ott sem volt jobb, de legalább nem vertek napi szinten. És miért hagytam magam? Gyenge voltam. Nem kaptam enni sem jóformán, de én magam sem igazán akartam enni, de voltak kisebb-nagyobb verekedéseim apámmal. Sokszor ültünk mindketten a rendőrségen, mert az utcán estünk egymásnak…

De talán nem is a rám mért ütései fájtak, hanem a szívszorítóan fájó szavai. ,,A család szégyene vagy!” ,,Anyád nem szeretett!” ,,Utállak!” ,,Bár meg sem születtél volna, rohadt buzi!”.  Az még rosszabb volt, mikor a barátommal azért kellett szakítanom, mert apám meg akarta őt is verni, csak, hogy megvédhessem elküldtem, azt mondtam utálom és igaza van apámnak, torzszülöttek vagyunk. Természetesen hazudtam… Sosem fájt még annyira a szívem, mint akkor, mikor könnyektől vörös szemeivel nézett rám, aztán teljes erőből adott egy pofont, végül remegve átölelt és azt mondta ,,Tudom, hogy hazudsz, Louis! Miattam teszed… Szeretlek!”.

Megremegtem, ahogy mélyet sóhajtottam. Az emlékek szinte kettéhasították az agyamat, olyan gyorsasággal száguldtak az elmémben. Könnyek csípték a szemem, már jó ideje nem pislogtam. Hajh, apám. Mit tettél velem? Egy érzelmi idegroncsot csináltál belőlem, holott a keresztfiad is torzszülött és még talán nagyobb kurva is, mint én. Bár én mikor voltam az? Én nem térdeltem a kémia kettesemért…

− Hülyének születni kell… − suttogtam magam elé, majd megráztam a fejem. Alec és Harry furcsa arccal nézett rám. – Lucas-nál nincs rosszabb. – Hogy ez honnan jött nem tudtam megmondani, csak kicsúszott a számon. Harry beleivott a kólájába.

− Lucas Wright? Az ofőm, akit letegeztél?

− Igen, ő – morogtam orrom alatt.

− Pedig jó fej – vont vállat. – Mi a bajod vele? Ismered?

− Naná, hogy ismerem. Rokonom.

− Részvétem – dünnyögte Alec. – Van róla pár pletyka. Igaz, hogy lefeküdt a kémia tanárával, a kettesért? – kérdezte suttogva, felhorkantam.

− Csak leszopta, de valóban a kettesért. Jó rokonaim vannak, he?

− Ja, és egoista is… Én utálom, szerintem szar alak.

− Mint a keresztapja. – Itt Harry-re néztem. Apám az ő nevelőapja, szóval tulajdonképpen mi mostohatesók lennénk, de nem vagyunk, mert apámnak nincs gyereke. Legalábbis tíz éve ezt hangoztatja. Ebben csak az a bántó, hogy az én keresztapám nem tagadta ki a fiát, pedig sokkal undorítóbb dolgokat művelt, és sokkal fiatalabban, mint én, mégis én vagyok a család szégyene. Bár sokszor megmondtam én is magamét, és mint tudjuk, az igazság fáj, lehet itt ez volt a baj. Hogy elmondtam, ami a szívemet nyomta.

− Miért, ki a keresztapja? – kérdezte gúnyosan Harry, majd karba fonta kezeit és hátradőlt a széken. Körülbelül úgy ült, mint én, olyan volt, mintha tükörképet mutatott volna. Felsóhajtottam.

− Lényegtelen.

− Most már lényegtelen. Nem tudom mi bajotok Mr.Wright-tal, nekem bejön és velem kedves. Szóval le lehet róla szállni.

− Hát jó, ha te szereted az erőszakot, akkor sok sikert kívánok! – mondtam majd az asztalra csaptam, Harry felpattant.

− Most mi bajod? Hogy jön ide az erőszak?

− Sehogy! Hagyjuk! – legyintettem egyet mérgesen, majd nagyot sóhajtva tenyerembe temettem arcom. Nem, ezt nem akartam. Nem akartam magam elszólni, ahogy Harry-t sem akartam megbántani. Nem gondoltam, hogy Lucas így összezavarja majd, azt sem gondoltam, hogy ilyen jó színész. Talán csak most esett le igazán; ez egy színdarab, és mi mind színészek vagyunk, de ez egy nagyon élethű színjáték. Itt tényleg vérre megy a dolog, és a kincs, a színdarab főszereplője, aki körül minden játszódik, az Harry.

− Jól van. Nem bírod Lucas-t, megértem. Én sem bírom Alec-et – sóhajtotta Harry. Felnevettem, majd elvettem a kezem és ránéztem.

− Hé! Én mit vétettem? – kérdezte Alec felháborodva. Fejet ráztam. Eddig alig tudott beleszólni és most is csak beoltották, szegény. Nem igazán tud érvényesülni úgy látszik otthon sem, eléggé…elnyomhatják a szülei.

− Semmit, nagyon is bír téged, csak neki is kellett egy ok, amiért együtt érezhet velem – mondtam kuncogva. – Így van vagy nem így van?

− Így van – felelte dünnyögve, majd ismét helyet foglalt.

− Ejnye, Harry. Ejnye.

− Úgy érzem belőled jó tanár lenne, mindent észreveszel és…és olyan más vagy, mint a többi. Olyan…

− Érett? – kérdeztem mosolyogva. Nem tudom, hogyan jött ez, miért pont ez jutott eszébe, de talán arra gondolt, hogy nem ordítottam vele, próbáltam nem összeveszni vele é s próbáltam vele kibékülni.

− Igen – bólintott. – Ez a megfelelő szó. Te nem olyan vagy, mint Lucas. Lucas retteg az élettől.

− Ha te ezt észrevetted, akkor nem vagy gyerek és hülye sem. Lucas valóban ilyen, fél az élettől. Fél kilépni a saját világából, mert nem tud érvényesülni, mert nem hagyják érvényesülni. – Úgy éreztem meg kell nyomnom azt a pár szót, ki kellett emelnem, hogy Luc életképtelen, csakis drogokkal tud életben maradni, csak a drogok és a szex teszi boldoggá, semmi másban nem leli örömét, mert nem tud szeretni és nem hagyja, hogy szeressék. Szeretet nélkül élni pedig olyan, mintha minden csak fekete-fehér lenne. Csak jó és rossz van, a szeretet teszi színessé az ember életét, Lucas élete sosem lesz színes; csakis fekete és fehér. Hol rossz, hol jó. Sosem lesz kellemes, szeretetteljes, szomorkás. Csakis ez a két opció létezik számára. Ezért utál engem, én tudok szeretni és szeretve lenni, el tudom magam fogadtatni a diákjaimmal, őt sosem fogadták el az egyetemen sem. Mindenkivel lefeküdt, csak azért, hogy beszélgessenek vele, én pedig segítettem eltitkolni ezeket az éjszakákat és mi a hála? Beköp, eltipor, kitagad, tönkreteszi azt, akit szeretek. Ez lenne Lucas, egy életképtelen, érzelmek nélküli senki.

− Érdekes ember lehet…

− Majd megismered. Vagy közelebb kerülsz hozzá, vagy eltávolodsz tőle. – Ez így volt. Valaki kedvelte ezt az énjét, valakit egyenesen vonzott, mint egy titkos mágnes, amit megbűvöltek. Nem csak a vasat vonzotta, hanem az ezüstöt és az aranyat is. Okos, befolyásolhatatlan embereket babonázott meg, egy igazi bűnöző. És engem is belevitt, engem is megbabonázott. Elhitette, hogy ez az élet nem rossz, és ő ezt szeretetből teszi. Hónapokra volt szükségem, mire kapcsoltam, na és persze Zayn-re, aki elrángatott tőle. Ő jobban ismerte, mint én, hiába voltunk rokonok, a szeretője jobban ismerte, mint a saját unokaöccse.

− Nem értem – rázott fejet, felsóhajtottam.

− Rá fogsz jönni, miről beszélek, csak idő kérdése. Lucas hamar döntésre kényszerít, nem valami türelmes, nem szeret várni. – Sosem volt türelmes, túl hamar megkapott bármit. Ha nem maguktól mentek bele az emberek ebbe-abba, akkor erőszakkal vette rá az ,,áldozatát”.

− Csak szerintem van valami sötét üzlet a dologban? – kérdezte Alec felhúzott szemöldökkel. A kérdést nekem szánta, végig szemeimet figyelte. Szóval leesett miről is beszélek… Mégsem olyan hülye ez a srác. Fejet ráztam.

− Nem, ez tényleg egy sötét üzlet, leíratlan szabályokkal – vontam vállat.

− Vagyis egy verseny. A jó és a rossz között. A nyertesé a díj, de mi a díj? – kérdezte még mindig engem figyelve.

− Boldogság – suttogta Harry. – A boldogság valamelyik formálja. Hamis és igazi, jól értem? De…kivel verseng Lucas?

− Arra is fény derül hamarosan.

− Ezt csak bebeszélitek nekem, ugye? – kérdezte röhögve Harry. Felugrott a szemöldököm. Miért vannak ilyen fura rohamai? Mint egy skizofrén; az egyik pillanatban egyetért, a másikban nem.

− Tudod mit, Harry? Döntsd el te, hogy viccelek-e, vagy sem – sóhajtottam, majd intettem egyet az egyik pincérnek, mire az rögtön ott termett az asztal mellett. Rémesen ismerős volt, de meg nem tudtam volna mondani honnan. Szőke, melírozott, haja volt, lágy smink. Tuti, hogy ismerem ezt a nőt…

− Fizetni szeretnél, Lou? Már két pasival randizol egyszerre? – kérdezte szórakozottan a lány. Homlokomra csaptam, a hangjáról rögtön felismertem.

− Lydia – sóhajtottam.

− Bizony – kuncogott. – Mizu, ribikém?

− Jézusom! Tudtam, hogy ismerlek.

− Naná, hogy ismersz. De mondd már el végre mi a helyzet veled! Rég láttalak.

− Csak jöttem kajálni suli után – mondtam kacsintva egyet. A szája nagy ”O” alakot formált, csak remélni tudtam, hogy leesik neki a tantusz. – Tudod, gimi, utolsó év, laza kajálás.

− Jaj igen. Az utolsó év kemény – kacsintott egyet. – Szóval, melyik sráccal randizol?

− Egyikkel sem. Ő Alec, az osztálytársam, ő pedig Harry, a barátom. Csak barát.

− Oh, hát persze. A csak barátból általában kemény szex lesz és egy állandó szerető – legyintett egyet. Nagyot nyeltem, míg Harry-nek csak egy zavart nyögésre jutott. Lydia már csak ilyen, mindennel viccel, de abban igaza van, hogy a csak barátból kemény szeretők lesznek. Mint például Zayn és Lucas. Legjobb haverból legjobb szexpartner.

− Majd meglátjuk – kacsintottam egyet. – Mennyi lesz?

−Lássuk csak, két menü, két kóla, egyenlő a nullával. A vendégeim vagytok. Neked pedig hozok egy kávét mellé – kacsintott papírjait lapozgatva, amire gondolom feljegyezte a rendelni valókat.

− Lydia…

− Nem, Louis! Kis nyegle vagy amúgy is, és rád fér egy kávé. Aki pedig a te barátod, az az enyém is – kacsintott egyet. Nagyot sóhajtva megadtam magam. Lydia megpördült, majd már el is tűnt. Gondolom a kávéért sietett.

− Tisztázzuk, miért hívott ribikének?

− Mert miért ne? – Alec kérdései egyre hülyébbek. Én sosem furcsálltam Lydia becézéseit, bár tény, a ,,ribikém” megszólítás nem a legelőnyösebb, de ez a csaj mindig is ilyen volt, ha akartam sem tudtam volna megváltoztatni. Még tizedikben került hozzánk, mint osztálytárs, aztán tizenegyedikben már terhes is lett valamelyik gyökértől, aki persze inkább elköltözött, mintsem vele nevelje. Nos igen, ha jól tudom lánya van és lassan tizenegy éves lesz, pedig Lydia velem egyidős, azaz huszonnyolc éves fiatal nő. Persze, szegény nem tehet arról, hogy a világra jött, de biztosra veszem, hogy az anyjának sem volt valami könnyű dolga, elvégre még érettségije sincs, szülés után nem jött vissza leérettségizni. Megszült, aztán pápá, tíz év óta most láttam először – annyi, hogy kedvességből meglátogattam, mikor hazaengedték a kicsivel. Elég jóban voltunk – plátói szerelem volt a részéről, és majdnem elhitette az évfolyammal, hogy enyém a gyerek. Voltam belőle kisebb-nagyobb viták, de pár hónapos terhesen – olyan 5-6 hónaposan – közölte, csak viccelt és meleg vagyok, akár egy kályha. Ezt is csak úgy tudta bizonyítani, hogy megmutatta a videót, amin éppen egy srác ölében ülök és vadul csókolózunk. Ezzel indult minden… Az osztályfőnököm megmutatta apámnak a videót, kifigyelt minket, aztán mikor egyik délután a srác nálam volt lerángatta az ágyról – pedig semmit nem csináltunk, csak feküdtünk egymás mellett és TV-t néztünk – aztán szó szerint kihajította a bejárati ajtón, én pedig akkora pofont kaptam, hogy lefejeltem a falat…

− Azért hív ribinek, mert elhitette az évfolyamával, hogy teherbeejtettem. Holott…meleg vagyok, akár egy kályha – vontam vállat végül nagyot sóhajtva. Alec eleresztett egy hangos ,,Ááh!”-t, miközben Harry-re pillantott.

− Mondtam, hogy meleg vagy!

− Naná, hogy. Mit gondoltál? Heterónak nézek én ki? – kérdeztem cserfes mosollyal az arcomon, ugyanis jól tudtam, hogy igen. Heterónak tűnök első látásra, több nő is mondta már, hogy jól nézek ki, csak hát…sosem adtam esélyt lányoknak, és már nem is fogok.

− Ami azt illeti igen, pasis kinézeted van – bólintott Alec. – Igaz, Harry? Jól néz ki!

− Nem mondtam, hogy csúnya – kezdett bele rögtön, hátha kibújhat az igazi válasz alól.

− Mondd ki szépen, Harry. Louis szexi – fordult felé Alec, majd felém bökött fejével. – Gyerünk, Harry. Louis szexi.

− Jól van. Louis szexi – forgatott szemet Harry. Próbálta elrejteni a pírt arcán, de igazán sikerült, olyan vörös volt, akár egy paradicsom, nekem pedig tetszett. Édes volt, aranyos, olyan…igazi kis tinédzser. Úgy látszik bejövök neki, amivel nincsen baj… Én is kedvelem… A kérdés itt az, hogy Lucas mennyire fogja behálózni őt.

− Oh, köszönöm. Ez számomra új információ. – Mellkasomra helyeztem kezem, majd meghatottságot színlelve bólogattam, mintha valami versmondó után hajolgatnék a tapsözönben.

− Ugyan, Louis – legyintett Alec. – Mint mondtam nem vagyok meleg, de a szemem még jó. Fura a kinézeted, de nem rossz. Mindenki a belsőjét tükrözi, te pedig színes egyéniség vagy. Fantáziadús, igazi vezető – kacsintott egyet a mondandója végén. Megérintette a szívem, sosem mondtak nekem ilyen egy napi ismertség után, bár még ez ismertségnek sem nevezhető, elvégre csak a nevét tudjuk a másiknak jó formán. Harry-t is alig egy hete ismerem, mégis úgy érzem a tűzbe mennék érte.

− Köszönöm – motyogtam az orrom alatt, miközben elgondolkodtam pár dolgon. Zayn is ugyanezt mondta, míg Lucas mindig is az ellenkezőjét állította rólam. Azt mondta értéktelen vagyok, kétszínű, senki. Lucas miért látott bennem mindig kevesebbet? Bár hihetetlen – elvégre két külön világ vagyunk –, de szerettem Luc-ot, úgy szerettem, mint tulajdon bátyámat, kicsi korom óta ragaszkodtam hozzá. Aztán kihasznált, átvert, eltiport… Mégis, most úgy érzem valami megtört bennem. Elvégre itt van egy fiú, akiért ketten küzdünk meg és úgy kell félre állítanunk a másikat, hogy ezzel a fiút ne sértsük, különben nem csak a másiknak ártunk, de magunknak is…