Első fejezet - Saját kis világom, ami magába szippant

Sziasztok drágák!

Tudom, úgy illene, ha holnap raknám ki a részt, de úgy döntöttem ez az apróság lesz a karácsonyi ajándékotok, a következő részt pedig szilveszterkor/újévkor hozom. Eredetileg úgy terveztem dupla részt hozok karácsonyra, de én szerencsétlen elkaptam ezt a fránya vírust, így kiestek napok, és nem igen végzem a következő résszel holnapra, vagy holnap utánra. Ezt a részt pedig azért teszem ki, mert nagy valószínűséggel holnap a kajáláson és a TV-zésen kívül nem csinálok mást. :D (Ha mégis elkészülne a rész, felteszem!)

Szóval...

Á l d o t t ü n ne p e k e t  k í v á n o k  m i n d e n  o l v a s ó m n a k !

Kellemes olvasást!

Lexa

Liza hamar elköszönt, az öccse éppen rosszalkodott és mint jó testvér természetesen figyelnie kell a kisebbre. Ismét egyedül voltam a gondolataimmal és a kínzó unalommal, ami körülölelt már egy ideje, lassan még a suli is hiányzik. Unalom, unalom hátán, ennél még a szidásokat is jobb hallgatni, mint ülni a néma csendben egy olyan házában, akit utálsz.

Nagyokat sóhajtva feküdtem és néztem a makulátlan plafont, ami jelen pillanatban egyetlen barátomnak volt tekinthető, ugyanis ez a plafon sok mindent hallott és látott már és eddig még nem adta tovább senkinek. Viszont az elmúlt hónapokban azt is észrevettem, hogy ezen egy szem por sincs, repedést meg pláne nem fedeztem fel, ezzel elveszítette a szépségét. A régi házunkban, azaz otthon pókhálószerűen voltak repedések a plafonomon, amiket bekentem neonnal, így este azok világítottak felettem. Festettem mellé pár pontot, csillagot, szívecskét, aláírták a barátnőim, ahogy én is. Ott világított minden este több féle színben a nevük és minden éjjel ezek nézése közben aludtam el. Ahogy figyeltem a rajzolt csillagokat megnyugodtam, az volt az én univerzumom, amit senki sem tehetett tönkre, mert az az enyém volt, én teremtettem.

Bár néha elveszek ebben a világomban, vagy inkább nem tudom mi a valóság és mi a képzelet. Görcsösen ragaszkodnék a magam által kialakított gyermeki világhoz, ám valami mindig visszaránt a kiábrándító valóságba. Nem akarok ebben a felnőtt világban élni, pedig egyre közelebb kerülök a tizennyolchoz, még ha csak kilencedikes is leszek. Nem… Nem akarok… Félek, nincs aki támogasson, aki felkészítsen, így nem léphetek ki a nagyvilágba, így nem tudok majd élni. El fogok veszni ebben a zord világban…

−  Harry, Jack, haza jöttem! – Anya hangja ütötte meg a fülem, valószínűleg a konyhából ordított fel nekünk, szóval Jack idefent van. Remek, én pedig elhordtam mindennek a barátnőm előtt. Nagyot sóhajtva kikeltem az ágyamból, majd úgy, ahogy voltam mezítláb az ajtóhoz rohantam, hogy kinyithassam. Ám amikor kinyitottam rögtön meg is ugrottam. Jack ált az ajtóm előtt halovány mosollyal az arcán, és csak némán figyelt engem. Kellemetlen meglepetés volt részemről ilyen közelről látni a nálam pár centivel alacsonyabb férfit.

−  Hah? – sóhajtottam hirtelen, ahogy a mellkasába ütköztem.

− Megjött anyád – mosolygott rám a férfi. Annyira a fia sem lehet csúnya, így közelebbről megnézve ő sem az. Kék szemei vannak, világosbarna haja, fiatalos kinézete. A formás arca, ami enyhén borostás egész férfias külsőt kölcsönöz neki, ha a fia is így néz ki, akkor jó testvérek leszünk. Már ha találkozunk valaha.

− Hallottam – vágtam oda nagyot sóhajtva.

− Akkor gyere!

− Nincs sok kedvem.

− Hogy, hogy?

− Nem tudom – vontam vállat, pedig miatta nem akartam lemenni anyámhoz, mert majd megy a nyáladzás, a nyali-fali, ,,Jaj, de hiányoztál!”. Eh, ezek pont nem érdekelnek, ha lehet kimaradnék ebből, nem akarom látni, ahogyan anyámat csókolgatja fulladásig.

− Érdekes vagy – sóhajtotta fejet rázva majd már el is fordult és indult lefele.

− Akárcsak a fiad… - mormogtam orrom alatt, majd én is utána indultam. A telefonbeszélgetés után talán kicsit nagyobb undort éreztem iránta, mint előtte, úgy éreztem ok nélkül bántotta a fiát. Elvégre én is meleg volnék, akkor engem is kitagad majd? Elhagyja miattam anyámat?

Odalent anyám és Jack már nagyban nyomták a műsort. Szemet forgatva huppantam le a konyhaasztalhoz és próbáltam nem őket figyelni szúrós szemekkel, helyette a macskámat kerestem. A szerencsétlen mindig elveszik ebben a hatalmas házban, elvégre alig két hónapos kiscica, Molly. Az utcán találtam mikor a boltból jöttem hazafele, és hát…hazahoztam.

− Molly? Cica, merre vagy? – szólongattam macskámat, ám annak még nyikkanását sem hallottam, egyre furcsább ez.

− Nincs itt Molly – mondta anyám, miközben kivált a csókból.

− Mert? – Rögtön felment bennem a pumpa. Az én macskámat képes lenne eltüntetni emiatt a nyomorék miatt? Komolyan anyu? Még macskám sem lehet?

− Jack allergiás a szőrére

− Szedjen gyógyszert! Nem az ő macskája, hanem az enyém! Egy napot kapsz, hogy visszahozd! – Persze, hogy mérges voltam. ,,Jackie így, Jackie úgy”, de Harold kit érdekel, elvégre csak a mogyoróra allergiás, mégsem fogja fel az a nyomorék ,,nevelőapja” és csak úgy tömné belé a mogyorós csokikat. Mégsem panaszkodtam, pedig bele is halhattam volna. Akkor? Könyörgöm, ez már nevetséges.

− Harry!  - Anyám rögtön sipákolásnak kezdett, nehogy már megsértsem az ő Jackie-jét.

− Jól van, Jack. Ha elárulod a fiad nevét, nem kell visszahoznod Molly-t . – Valamit valamiért. Szeretem Molly-t, én gondosodtam róla, a saját pénzemből etettem – diákmunka – háromnaponta fürdettem, akkor nem értem mi a gond? Ivartalaníttatom is, ha kell, de eléggé viszik a macskákat, szóval lehet még abból is pénzt lehetne csinálni.

Jack mérgesen sóhajtott fel, jól tudtam, hogy megadja magát, ez önelégült mosolyra késztetett, de anyám egy csöppet sem volt jó kedvű. Nem szerette, ha Jack-et faggatom, de jogom van hozzá. A fia az én mostohatestvérem, jó lenne tudni ki is az, nem csak találgatni. Lehet nem is rossz ember, lehet tök jó fej.

−  Inkább hozd vissza a dögöt! – Morogta orra alatt. Győztem, tudtam, hogy feladja. Jack mérgesen fordult ki a konyhából, majd feltrappolt a lépcsőn az emeletre. Nem igazán érdekeltek a kitörései, minimum hetente egyszer kiakasztom olyan szinten, hogy utána egésznap ki sem mozdul a szobából. Mivel nem szitkozódik és nem veszekszik, így inkább bezárkózik a szobájába és olvas vagy takarít.

Anyám mérges tekintete szinte lyukat fúrt az oldalamba, ha lehetett volna már szemmel meggyilkolt volna. Lehet el is képzelte, ahogy felnégyel, majd elás a kert végében. Hát persze, legyen mindig Jackie-nek igaza, mert ő felnőtt, na meg ugye nekem keres. Hogyne. Anyámnak keres, csak én is képbe jöttem. Hónapokon keresztül nem tudta, hogy anyámnak van egy fia, így elég váratlanul érte, mikor anno két éve anyámat zabálva tépte fel a bejárati ajtót, én pedig pont a nappaliban rajzoltam a földön. Kellemes látvány volt. Lényegtelen. Anyám titkolta, hogy van egy gyereke. És ez engem nagyon zavar. Szégyell? A pasija előtt, akivel együttélünk?

Anyu végül felhagyott a felnégyeléssel, helyette nagyot sóhajtva sétált oda a konyhaasztalhoz, majd lehuppant velem szembe. Érdeklődve figyeltem, ahogyan az asztalra hajol, majd összekulcsolja kezeit és fáradt, kicsit még ideges tekintetét rám vezeti.

− Harry, miért vagy ilyen Jack-el? – kérdezte hirtelen meglepően nyugodtan. Szemöldököm is rögtön felugrott, ahogy törzsem is megemelkedett a furcsa hanglejtés hallatán.

− Mert nem bírom?

− Kisfiam, két éve élünk vele és…

− Két éve élsz vele. Én nem érdeklek senkit, azt hitted apámnál fogok élni, mentem is volna, ha nem éppen Los Angeles-be költözött volna. – Ez igaz volt. Mint minden válási peren, az övékén is feltették a kérdést; Gyerekelhelyezés? Természetesen ügyvéd és pszichológus jelenlétében kérdezték meg, kinél is szeretnék élni. Először apámat mondtam, de anyám kiakadt, így a felügyeleti jog anyámnak jutott, mégis apámmal akartam élni. Ám ő Los Angeles-be ment a nyár elején, én pedig féltem olyan messze menni vele és az élettársával, pedig Dana-val sokkal jobban kijövök, mint Jack-el. Hónapokat éltem velük, mégis megijedtem Los Angeles-től és nemet mondtam.

−  Te is velünk élsz hónapok óta, Harry. Hozzám tartozol.

−  Mégis titkoltad a pasid előtt, hogy van egy fiad, ahogy ő is titkolta, hogy van egy meleg fia, akinek még a nevét sem mondja el. Ha őt szégyelli, akkor engem nem? – kérdeztem végig anyámat figyelve. Próbáltam nem túl hangosan beszélni és nem felhúzni magam. Ezek a beszélgetések javarészt kudarcba fulladnak, így sok értelme ennek sincs, úgyis veszekedés lesz a vége.

− Te nem vagy meleg, Harry. Miért szégyellne?

− És ha az vagyok? Akkor szégyellne? – Kár volt ezt megkérdezni, anyám álla rögtön a földet súrolta, egyszerűen nem jutott szóhoz csak tátogott, mint egy hal. Szemei ide-oda jártak, mindenhova nézett, csak rá nem. Remek, még ezt sem tudom neki normálisan elmondani, nem mintha szerettem volna. – Ezt igennek veszem.

− Harry…te tényleg…?

 − Ne mondd el Jack-nek! – Csak ennyi kérésem volt, semmi több. Nem akarom, hogy Jack is megtudja, abból botrány lenne, csoda, ha anyu elfogadja.

 Üresnek éreztem magam. Most, hogy kinyögtem meleg vagyok üres lettem, nincs titkom anyám előtt, viszont biztosan rám száll  ezek után és minden mozzanatom figyelni fogja.

− Apád tudja?

− Aha – bólintottam egyet számat rágva.

− Miért nem mondtad? – kérdezte nagyot sóhajtva. Csalódottnak tűnsz.

− Haragszol?

− Csalódtam.

− Miért?

− Mert… Azt hittem az én fiam normális. – Normális. Szóval nem lennék az? Anya szégyell? Eddig is szégyellt, de ezek után még jobban fog? Ha meleg vagyok már nem lehetek normális? Persze, a hetero kapcsolatok a normálisak, de mi a baj a homoszexuálisokkal? Ők miért nem lehetnek normálisak?

− Értem – bólintottam egyet, majd nagyot sóhajtva felálltam az asztaltól. Fájt, bár erre számíthattam volna, mégis…mintha a lelkemet tépték volna ezer meg ezer apró darabra, a szívemről nem is beszélve. De nem szóltam semmit, helyette én is felvonultam az emeletre, majd bezárkóztam a szobámba. Elsétáltam az ablakpárkányomig és ismét helyet foglaltam az ablakban, hogy nézhessem a tikkasztó hőségben rohangáló, vagy éppen játszó gyerekeket. Nem értem, hogyan tudnak megmaradni odakint? Idebent is szörnyű hőség tombol, odakint lehet pár fokkal melegebb is van, én nem bírnám ki. Idebent is nehéz, bár a ventillátorok azért rásegítenek.

Felhúztam lábaim, majd átöleltem őket, államat pedig térdeimre helyeztem. A vidám gyerekek helyett a velem szemben lévő falat néztem. Ez is olyan tiszta, nincs rajta repedés és hófehér. Miért kell mindennek fehérnek lennie? Olyan unalmas. Bár lehet Jack miatt utálok mindent ebben a házban, de talán jelen pillanatban most magamat utálom. Miért kellett melegnek születnem? Miért nem a csajok jönnek be? Miért a fiúk? Mondjuk valamivel fel kell dobni a brutálisan unalmas életemet, hát mi mással, ha nem a nemi identitással? Hülye világ, hülye én…

Unatkoztam. Az előbbi beszélgetésen nem akartam gondolkodni, más tevékenységem nem igen akad, így nem csoda, hogy majd magevett az unalom. A nyár ilyen, unalmas, főleg, ha a legjobb barátnőid két órára vannak tőled. Ha apával maradtam volna még messzebb lennék tőlük és azt nem bírnám ki, így viszont akármikor kedvem szottyan vonatra ülök és leutazom Holmes Chapel-be. Már ha lenne rám lehetőségem, akkor leutaznék, de sokat kellett tanulnom a nyáron, emellett lelkierőt is gyűjtenem kellett. Fel kellett arra készülnöm, hogy a közeljövőben bántani és cikizni fognak. Elvégre én már tizenhét vagyok - februárban leszek tizenhét -, így tuti találnak rajtam fogást már az első nap, mikor be kell mutatkozni…

***

Már órák óta az ablakban ültem - lehet néha el is szundítottam – mikor anyu bekopogott a szobámba. Felsóhajtottam. Ennyi ideje ülök itt, hogy már anyám unja az egyedüllétet? Fáradt szemekkel néztem az ajtón besurranó nőt, aki az ablakpárkányomhoz igyekezett. Folyamatosan követtem tekintetemmel, ahogy közeledett felém, végül megállt velem szemben.

− Beszélhetünk? – kérdezte halkan és kedvesen.

− Aha – bólogattam. Nagyot sóhajtva leült a párkányra, majd jobb kezét térdemre helyezte és lágyan rám mosolygott.

− Beszéltem apáddal – kezdett bele végig szemeimet figyelve. Idegesnek tűnt, vagy inkább…ijedtnek ­−, valóban elmondtad neki, hogy meleg vagy, de meglepődött azon, hogy én erről nem tudtam. Miért nem mondtad el?

− A homofób pasid miatt. ­– Volt rövid válaszom. Jack túlságosan homofób ahhoz, hogy megértsen engem, vagy akárki mást. Szerintem a fiát sem nézi semmibe, holott diplomás férfi, dolgozik. Kinéz, ahogy kinéz, de mégis tanult ember.

− Megérthetnéd őt is, az egyetlen fia is meleg, elvesztette a feleségét. Elege lett, Harry.

− Neked is csak egy fiad van, most elküldesz Franciaországba, mert meleg vagyok?

− Nem, ilyet nem teszek. De nem vagyok erre büszke.

− Nem vagy rám büszke? Hm, köszi – ráztam fejem nagyot sóhajtva. – De most komolyan anya, mi a baja a fiával?

− Nem tudom. Elvégre diplomás férfi, hat nyelvvizsgával, mégis kitagadta, én sem vagyok arra büszke, hogy meleg vagy, de tanulsz. Kitűnő tanuló vagy, nem tudok rád haragudni – vont vállat anya. Szóval ő sem érti az őrült pasiját mi baja van a fiával. Akkor már ketten vagyunk. Szerintem nem rossz ember, bár nem ismerem úgy érzem, hogy a fia rendes. Lehet csak azért hidrogén szőke, tetkós, és hord fülbevalót, mert így el tudja rejteni a fájdalmát. Igaz, én nem hordanék semmi pénzért fülbevalót, őt is meg lehet érteni. Valamilyen szinten, és ismeretlenül. Ismeretlenül minden könnyebb, vagy éppen nehezebb… Interneten például sokkal nehezebb megérteni az embereket, elvégre nem látod a reakciójukat, az érzelmüket.

− Hat nyelvvizsgája? Milyen nyelvekből? – kérdeztem végül, mikor eljutott az agyamig. Hat nyelvvizsga és még csak huszonnyolc éves? Szeret tanulni, főleg a nyelveket. Ha nekem csak a francia középfokú megvolna…

− Latin, francia, olasz, spanyol, német és orosz. Persze nem mindből olyan kiváló, a latin és a francia megy neki a legjobban – vont vállat. – Az anyja francia volt, mindenképpen megakart tanulni franciául.

− Hány éves volt, mikor elvesztette az anyját?

− Tizenöt, a születésnapja előtt pár héttel vesztette el. Jack még annyit mondott erről, hogy ez volt a fia legkritikusabb időszaka, ekkor szokott rá a vagdosásra, elmondása szerint a legtöbb tetkót azért varratta fel, hogy ne látszódjanak a hegek. Annyira fájt neki az édesanyja elvesztése, hogy még a ballagására sem ment el, megszökött otthonról. – Mintha csak rólam mesélt volna úgy mosolygott, elvégre tavaly engem is nehezen szedtek össze a ballagásra, én sem nagyon akartam elmenni, szerintem hülyeség a nyolcadikból olyan nagy felhajtást csinálni. Majd a tizenkettedik, az lesz a nagy valami. Bár a nyolc általános is valakinek a menny, és nem jutnak tovább ennél, de én pont nem közéjük tartozom.

Csak ültem és elnéztem anya válla felett, fel kellett fognom az előbb elhangzottakat. Jack fia a születésnapja előtt vesztette el az anyját? Szörnyű lehetett, nem csoda, hogy annyi tetkót varratott magára, bár…állítólag azok az emberek tudnak a legtöbbet nevetni, akiket sok sérelem ért. Vajon ez a férfi tud-e önfeledtem nevetni? El tudja-e pár pillanatra felejteni az anyját? Számomra már az is fájdalmas, hogy apa olyan messze költözött tőlem. A menny az jóval messzebb van…

− Kíváncsi vagy Jack fiára? – kérdezte hirtelen anya. Fejet rázva vezettem vissza arcára tekintetem, kicsit elbóbiskoltam a saját kis világomban.

− Aha

− Hogyhogy?

− Kíváncsi vagyok ő is akkora tuskó-e, mint a pasid – vontam vállat egy félmosolyt villantva, ezzel jelezve anyának, csak viccelek. De egyébként nem szántam viccnek, Jack tényleg egy tuskó, annyi romantika szorult belé, mint egy teáskanálba. Szinte rossz nézni, ahogy anyámnak esik mindenféle érzelem nélkül.

− Jaj, Harry – sóhajtott fel anyám – kezdek én is kíváncsi lenni a fiára.

− Ejnye anya, ejnye – ráztam fejem még mindig mosolyogva.

− Beszéltél ma Liza-val?

− Aha, miért?

− Reggelről beszéltem az anyukájával, mondta, hogy már nagyon hiányol. Egyébként ahova járni fogsz, az szakgimnázium. Emma sem tudta eldönteni – rázta fejét. Hát, én sem tudtam egészen ideáig eldönteni, de ezek szerint mégis csak gimnázium, de nem értem miért. Tán olyan nagy az iskola, hogy már gimnáziumnak minősül?

− Miért szakgimi?

− Lehet szakmád, ha akarod, de anélkül is leérettségizhetsz, persze nem feltétlen ezért lett szakgimnázium. Hidd el Harry, jó suli lesz. Apád is odajárt. – Tényleg, mintha említette volna. Elvégre apámnak is van egy jó kis cége, itt ismerkedett meg Dana-val is. Egy divatcég, Dana az egyik fő divattervezője apámnak, így nem csoda, hogy Los Angeles-be költözött, elvégre sok pénzt hoz ez a fajta munka, főleg a mai világban. De hiába van apámnak divatcége, én úgy járok, mint egy árva gyerek, elnyűtt pólók, szakadt nadrágok, bár az utóbbi talán nem is olyan nagy baj, ez az idei divat. Minél nagyobb lyuk van a gatyádon, annál menőbb vagy.

− Értem – bólogattam végül kis idő elteltével. Sok értelme nem lenne pont az üzleti ügyekkel foglalkozni, szóval maradnék a sima érettséginél, az csak négy év. Az bőven elég, így is piszkálni fognak elegen emiatt.

− Én megyek drágám, vár a munka – sóhajtott fel anyu karóráját nézegetve, majd megpaskolta térdemet és felállt. Másodpercek alatt elhagyta a szobát, engem pedig ismét körbeölelt az unalmas csend. Nem mintha a beszélgetés sokkal jobb lett volna, de unatkozni is elég rossz. Egyedül lenni a gondolataiddal a világ legveszélyesebb dolga. Én veszélyes vagyok magamra. Tizenhét évesen is olyan szinten el tudok veszni a saját kis gyermeki világomban, hogy aztán nem tudom mi a valóság. Eddig sikeresen mindig kiszakított valami, vagy valaki ebből a világból, de mi lesz, ha pont az ilyen csöndes órák miatt fogok végleg elveszni?

Eddig sosem éreztem magam ilyen üresnek, ilyen haszontalannak. Előfordulhat, a lányok miatt nem vesztem el, elvégre éjjel-nappal együtt voltunk, tök jó programjaink voltak, boldog voltam velük. De Jack… Elvette tőlem ezt a boldog világot, ami mi hárman alakítottunk ki. Jack… Elvett tőlem egy világot, de lehet ad egy újat? Nem hiszem. Önzőnek tűnik. De aztán ki tudja? Lehet, ha nem utálnám annyira könnyítenék a helyzeten és sokkal jobban is érezném magam, de ezt az embert nem lehet elviselni. Szörnyű és elveszi az anyámat. Kisajátítja az anyám, de mindegy mit teszek. Ha anyám vele akar lenni akkor vele is lesz.

Fejet ráztam. Hülye kis gondolatok, miért jutnak ilyenek eszembe? Egyáltalán miért érdekelnek? Ah.

Hirtelen pityegést hallottam, hallottam. Azt a szokásos messenger hangot, amit nagyon ritkán fogad. Ismét az ágyhoz sétáltam, ám ezúttal nem feküdtem rá, csak a szélére ültem és kezembe vettem mobilom. Egy csoportos üzenet várt. Felvettem a 9.B nevezetű messenger csoportba. Szóval B-s leszek? Hm.

Kedves 9.B!

Én volnék az osztályfőnökötök, a nevem mint látjátok Lucas Wright. Ezt a csoportot azért hoztam létre, hogy megbeszélhessünk pár dolgot, aki itt van, az kérem küldjön egy ,,Jelen”-t, vagy csak egy ,,Jó napot!”-ot!

Egész kedves férfinek tűnik az üzenet alapján. Melyik osztályfőnök hozna létre egy messenger csoportot csak azért, hogy beszéljen pár diákkal?

Folyamatosan jelentek meg a ,,Jelen” vagy ,,Jó napot” üzenetek, így úgy döntöttem én is írok valamit. Végül egy ,,Jó napot”-ot írtam.

Nos, a tanévnyitó augusztus 28.-án lesz, délután ötkor, én a földszinten várlak titeket, a 11-es teremben, az lesz a mi termünk. Amit mindenféleképpen hoznotok kell, az a bizonyítványotok. Illetve jól jönne, ha minimum egy szülő eljönne veletek az évnyitóra, hogy a részleteket velük is megbeszéljem, illetve lesz egy kitöltendő lap, amit mindkét szülőnek alá kell írnia.

Az nehéz lesz, elvégre apa Los Angeles-ben van, szóval nehezen írja majd alá.

És akinek az édesapja Amerikában van?

Írtam az üzenetet az osztályfőnöknek, ha már van rá lehetőségem, akkor rákérdezek mi a helyzet ezzel.

Harry, van nevelőapád? Vagy édesanyádnak élettársa?

Jött a válasz Mr. Wright-tól.

Van…

Akkor írja alá ő, az is tökéletesen megfelel majd. Oh, és te vagy a Holmes Chapel-i srác?

Igen én.

Majd szeretnék veled beszélgetni. Nem kell rosszra gondolni, csak tennék fel pár kérdést.

Persze, semmi akadálya.

Bizonyára arra szeretne rákérdezni mit is keresek én a 9.B-ben, ha tizenhét éves vagyok. Vagy esetleg arra kérdezne rá mi a helyzet a szüleimmel, természetesen ezzel nincsen baj, ő az osztályfőnök, felel értünk. Az előző ofőm még családlátogatáson is volt, mondanom sem kell, hogy végig feszengve ültem az asztalnál és hallgattam a tanár mondandóját. Olyan volt, mintha egy nem létező testvéremhez jött volna, hogy randira vigye, ám a kisöcs is szerelmes a kiszemelt férfiba. Mint egy rossz film, úgy éreztem akkor magam.

Az osztályfőnök leírt még pár infót, amit egy füzetbe jegyzeteltem föl, hogy később majd megmutathassam anyunak is. Adott telefonszámot is, amit a telefonomba is mentettem. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy Lucas névvel, vagy Mr. Wright néven mentsem el, de inkább az utóbbinál maradtam. Mit szólna anyu, ha meglátna egy Lucas nevű emberkét a telefonom névjegyzékében? Főleg azok után, hogy ma közöltem vele meleg vagyok. De ez még annyira nem is nyomasztó, bár szorító érzés telepedik a mellkasomra, mikor eszembe jut mit is szólt erre, de tűrhető. Hanem mi lesz majd az iskolában? Alig egy hetem van erre felkészülni, alig egy hetem…