Második fejezet - Kezdjük el az évet!

Sziasztok, manók! 

Így iskolakezdés előtt talán pont jól jön ez a rész! :D (Én csak holnap kezdek)

Itt van Liz szerintem egyik kedvenc képe is, remélem ezzel is felhívom a figyelmet a részre, mert ahogy látom elnyerte a tetszéseteket ez a blog, aminek nagyon-nagyon örülök. Még csak két rész van fent, de van 12 olvasóm, és érkeztek kommentek is - igen Liz, nagyon imádollak - és a kattintások száma is az ezret súrolja, szóval csak wow! Nagyon hálás vagyok nektek! :3 És neked is Liz, el sem tudod képzelni mennyit jelent nekem ez a csöpp érdeklődés! (Meg a jó hosszú kommentek, amiket imádok)
Nos, hát úgy volt előre írom a részeket, és igyekszem is, aztán nem tudom... Ezek után - mivel itt a suli - lehet tényleg előre gyártom a részeket/fejezeteket, hogy ne kelljen majd annyit várni. Egy biztos, a Short Stories a Színjáték végeztéig szünetel, ami lehet még a nyárig is elhúzódik :/ Sajnálom, de amint vége  a Színjátéknak - vagy még előtte -  befejezem a Babysitter-t, aztán a Scam-et, végül Supressing, és amint vége egy történetnek kezdődik az új. :) Remélem így majd megfelel! 
Kellemes olvasást! 
És B.Ú.É.K.!

Lexa

Rosszkedvűen ébredtem, morgós hangulatom volt. Lehet ez az augusztus 28.-i dátum miatt volt, elvégre ezen a napon nyitják meg a pokol kapuját, amin ezentúl ki-be járkálhatok majdnem tíz hónapon keresztül. Alig egy hete írta az osztályfőnök az évnyitó időpontját és már akkor előjött a keserű szájíz, de a gyomorfájás is eluralkodott rajtam. Ahogy teltek a napok, úgy lettem egyre idegesebb. Az év eleji vásárlások pedig csak rontottak a helyzeten. Anya minden létező papírboltba, vagy ruhaszalonba elrángatott, nehogy már az apám által gyártott cuccokban jelenjek meg, nem mintha apám divatcége olyan gyönyörű darabokat adna ki. Órákon keresztül, morcosan járkáltam anya után, aki minden egyes kis ruhadarabot mosolyogva mutatott meg, míg én csak unottan vontam vállat mindegyik után.

Bár meleg vagyok, nem mindenkivel szeretek vásárolni, az első ember az Jack, akivel nem lépnék át egy küszöböt sem, a második pedig anya. Minden gyerkőc anyja olyan, mint az enyém, vagy mégsem… Az én anyám rosszabb. A szokásos ,,Ez olyan édes, kicsim!” téma mellett az is nagyon idegesítő, mikor helyettem akar dönteni, és nem engedi, hogy fekete vagy valami sötét ruhát vegyek, elvégre nem vagyok én depressziós. Nem, csak tizenhét éves tinédzser, aki úgy akar öltözni, mint a többi, de persze anya mellett ez sem sikerül.

Ezeket elmélkedve keltem ki az ágyból. Még le kell vasalnom az ingemet, a nadrágom, rendbe kell tennem a cipőm és hasonlók. Utálom az évnyitókat, még el sem kezdődött a tanév, de én már az évzárót várom.

Szemet dörzsölgetve mentem le a konyhába egy szál hosszú pólóban, ami alatt nem volt más, az alsó felemet nem fedte semmit, ám a pólóm térdig ért, így nem is zavart. Jól tudtam csak anya van itthon, Jack dolgozik, anyát pedig nem érdekli van-e rajtam ruha. Elmondása szerint tizenhét éve rengetegszer látott meztelen – ami ugyebár igaz -, így már ugyan mindegy most lát-e. Egy normális tinédzserben benne van a ,,Jaj, anya vagy apa meglát meztelen!” para, na ez belőlem hiányzik. Nem érdekel látnak-e valamit. Apa is és anya is látott már, emellett a fiuk vagyok.

Nagyot sóhajtva huppantam le az asztalhoz, ahol már anyu várt mosolyogva reggelivel. Mikor leültem fejet rázott, majd elém tolta a kávémat.

− Jó reggelt! – köszönt nagyot sóhajtva. – Te már nagy ember vagy, kávézol is.

− Jó reggelt! Az vagyok, lassan felnőtt – vontam vállat, majd belekortyoltam a kicsit kesernyés, de annál inkább jóleső italba. Felsóhajtottam, ahogy átjárt a kellemes meleg tej és kávé keveréke, kicsit talán meg is borzongtam, pedig odakint is tombol a hőség. Hiába jön a szeptember, még azért elég jó idő van hála Isten.

− Hol vagy te még attól? – legyintett nevetve. – Egyénként mit ne mondjak, most, hogy így tudom meleg vagy, fel is tűnik pár fura szokásod.

− Például?

− Térdig érő póló alsó nélkül? Hazz, gondolom láttál már romantikus filmeket, a nők reggelről mindig így mennek le reggelizni, ha érted mire értem.

− Értem, de nyugi. Senkivel sem voltam még.

− Ez tuti?

− Nem, de amiről nem tudsz, az nem is fáj – vontam vállat kávémat kortyolgatva. Együtt nem voltam még senkivel, de voltak szerelmeim, főként férfiak. Fiúk? Kinek kellenek azok? Férfiak. Például bejött az igazgató, az osztályfőnök, a földrajz tanár. Mind-mind fiatal és szexi pasik. Az osztályfőnök és a föci tanár ők huszonnyolc évesek, az igazgató harminc, de akkor is nagyon jól néznek ki, és hatalmas szívük van. Az ilyenek jönnek be, akiknek vannak érzelmeik.

− Ha ennyire félvállról veszed, akkor nem is igaz. – Volt megállapítása, és bizony telibe trafált. Nem igaz, hogy volna? Rám sem néztek, tényleg esetlen gyerek vagyok. Ronda, hülye és koraérett, ráadásul menthetetlenül szerelmes is. Abba a három pasiba, akik a legjobban utálnak és már sosem fogom őket látni.

− Nem, nem igaz – néztem föl bögrém mögül anyámra felvont szemöldökökkel.

− De ezek szerint van szerelmed.

− És miért éppen veled tárgyalnám ezt meg? – kérdeztem letéve üres bögrémet az asztalra. Hátradőltem a székben, majd csak néztem anyámra felvont szemöldökkel, miközben jobb kezemet az asztalra dobtam. Anya természetesen meglepődött ezen a flegma kérdésen, ám én magam is meglepődtem az ő lelkesedésén. Egy hete még csalódott volt, napokig nem szólt hozzám, aztán hirtelen én lettem a shopping királynője, most pedig a szerelmi életemre kíváncsi. Miért érdekli hirtelen? Arra kíváncsi milyen mélyre tudok süllyedni tizenhét évesen egy fiúért? Ha megéri elég mélyre le tudnék süllyedni egy fiúért, vagy inkább pasiért.

− Mert az anyád vagyok? – kérdezte felhúzott vállakkal és elhúzott szájjal.

− Nem elég indok.

− Nem?

− Nem – ráztam fejet. – Túl furcsa ez a váltásod, nem bízom benned. Mármint ilyen téren. Eddig csalódott voltál, nem szóltál hozzám, aztán hirtelen shoppingolni viszel, most meg a szerelmemről kérdezgetsz.

− Nekem is át kellett ezt gondolnom, Hazza. Először csak a rossz oldalát láttam ennek, most már látom a jót is.

− Aha, szóval azért jó, hogy meleg vagyok, mert elrángathatsz vásárolni? – Ez nagyon jól esett, én lettem anya shopping királynője, mert meleg vagyok. Ez tetszik.

− Nem. Csak próbállak úgy faggatni, hogy az neked is tetsszen.

− Hát, szoktam így beszélgetni, de nem veled. Elsőre fura ez a váltás. Te nem a barátnőm vagy.

− Nem is akarok az lenni, Hazz. Csak… Szeretném, ha romlana el a kapcsolatunk emiatt, mármint az én felfogásom miatt. – Nem mintha ezen a ,,kapcsolaton” segítene valami, de a felfogásán lehet segít ez a beszélgetés. Azt vallja a homoszexualitás betegség, amiből ki lehet gyógyulni, ezért ilyen fura ez a közvetlenség. Természetesen a melegség nem akarat, de nem is immunrendszer kérdése, egy betegség vagy gyógyítható, vagy halálos, nos ez nem az. Génhiba, de nem betegség. Ezzel együtt kell tudni élni, sok dolgot kell elfogadni az életben. Nekem az első az, hogy együtt tudjak élni a melegségemmel, na meg persze Jack-kel.

− És sikerült elfogadni, hogy a homoszexualitás nem betegség és nem gyógyítható?

− Igyekszem elfogadni, Harry.

− Hajrá.

− Köszönöm, kedves vagy.

− Szívesen – vontam vállat, majd nekikezdtem a reggelimnek. Rántotta, meg a szokásos nyimi-nyami, ami minden reggel fogad. Nagy ritkán vannak váltások is, néha van palacsinta, bundás kenyér, szendvics. De ennél többet nem szabad anyámtól várni, csoda, ha normálisan leül velem reggelizni.

− Én lassan megyek, drágám – sóhajtott fel telefonjára pillantva, majd felállt az asztaltól. Eddig tartott a nagy reggelizés, máris megy dolgozni. Szóval ma egyedül leszek, egészen öt óráig, öt óra előtt mehetek az évnyitóra. Szerencsére a suli nincs messze, de viszont ami a legszörnyűbb, hogy egyenruhában kell menni. Előre megkaptunk mindent, még július végén. Levették a méreteim – kétszer is, mert ugye nőttem – kértek cipőméretet, meg hasonlók. A jó hír az, hogy a suliban nem lesz kötelező az egyenruha. Legalábbis a gimiben nem. Elméletileg a sulihoz tartozik egy általános iskola is, de erről is annyit tudok, mint Madonna középső nevéről.

****

Anyám gyorsan összepakolt, majd már el is ment. Én, mint jó gyermeke összepakoltam, felsöpörtem, felmostam és el is mosogattam. Nem mintha amúgy nem várná el tőlem ezeket az apróságokat – mert tényleg azok −, de sokszor nincs kedvem ehhez. Mármint a takarításhoz. Ám most volt. Dalolászva mentem egyik helységből a másikba, de még mindig nem öltöztem fel, élveztem, hogy kicsit meztelenkedhetek. Mondjuk azt mondják a fiúk eleve szeretnek meztelenkedni, hát reméljük ebből nem lesz komolyabb eset, és csak itthon szeretek majd meztelenkedni.

Magamat is meglepve olyan rendet csináltam alig másfél óra alatt, hogy Hófehérke is megirigyelne, pedig annak a hercegnőnek – vagy minek – hét pasit kellett kiszolgálnia, az egyik pedig ráadásul még néma is volt. Utáltam azt a mesét, mikor pedig jelentkeztek az első perverzióim még inkább elkezdtem utálni. Hét kis emberrel együtt élni? Főzni, mosni rájuk? És mi ki kell elégíteni őket? Pff! Ilyen nincs a valóságban, ám Csipkerózsika meséje már sokkal inkább elnyerte a tetszésem. Kis romantikus, a csaj pedig tök hülye. Valahogy 2016-nak megfelel, minden lányka segg hülye. Na, Csipkerózsika is az, bár melyik Disney hercegnő nem az? Vagy állatokkal énekelnek, vagy elvesztik valamijüket, vagy irigyek rájuk, vagy átverik őket. És még csak észre sem veszik. Szóval én egy hercegnővel sem tudok azonosulni. Pedig inkább vagyok hercegnő, mintsem herceg…

Mikor végeztem a kis takarításommal – mondom kezdek rendmániás lenni – felmentem a szobámba és előszedtem mindent, ami a délután folyamán szükséges lehet. Ing, nadrág, cipő, öltöny. Minden megvolt, fehér zoknim is van valahol. Hirtelen felcsendült a szokásos IPhone csengőhang, ebben egy időben a rezgés is elkezdődött. Szívemhez kaptam, miközben szememmel telefonom kerestem. Az éjjeliszekrényen forgott körbe-körbe, hála a nagy erejű rezgésnek. A mobilért léptem, amin ismét csak Liza neve villogott, vigyorogva vettem fel, majd hangosítottam ki.

− HAZZIII – meglepő módon nem Liza, hanem Rose sikítozott a telefonba. Szemet forgatva helyeztem a mobilt a szekrényemre, majd elindultam a vasalódeszkáért.

− Hali! – köszöntem nevetve, mire ismét sikított.

− Hazzi, de jó hallani a hangod! – kezdett bele Rose. – Hiányzol ám.

− Tudom, ti is hiányoztok. Liza?

− Ő is itt van, most teszi tisztába az öccsét. Mizu, hercegnő? Elvették már a szüzességed? – Elképzeltem, ahogy a szemöldökét húzogatja. Mindig is szerette hallgatni a szaftos részleteket, elvégre hármunk közül csak én vagyok szűz, így nagyon szurkol nekem mindkettő pasiügyben.

− Ja, hárman is – forgattam szemet.

− Egyszerre? – kérdezte döbbenten. Tudtam, hogy csak megjátssza magát, persze hogy. Hárman nehezen vennék el a szüzességem, de még ketten is.

− Nem, egymás után – sóhajtottam fel, majd bedugtam a vasalót. – Mi van, most te játszod az értetlent?

− Én nem Liza vagyok, Harry.

− Néha kezet rázhatnátok. – Hujuj, mennyire, hogy kezet rázhatnának. A főértetlen általában Liza, az okoskodó Rose, én pedig vagyok a szerencsétlen meleg legjobb barát, aki mindig kifogja a menstruációs napokat. Nem mintha bánnám, olyankor mindig valami romi filmet nézünk és jégkrémet zabálunk, ami egész jó időtöltés. Aztán rákezdenek a bőgésre, egymás ellen sírnak… Na olyankor nem jó szórakozás.

− Na kösz. – Tuti szemet forgatott! Ismerem már, száz százalék, hogy most a szemét forgatja, miközben eltátogja Liza-nak, hogy ,,Rohadt spicli”.

− Ötszáz.

− Csak ezresem van, tudsz visszaadni?

− Fontban nincs is ezres…

− De euróban igen!

− Persze… - sóhajtottam ezzel feladva a ,,veszekedést”. Rose szeret okoskodni, néha még aranyos is, mikor nekikezd, na de mikor belemélyül… Ah, olyankor nem lehet vele bírni.

− Szia, Hazz! Mi hír van Londonban? – Felcsendült Liza hangja is a háttérben, majd hallottam, hogy pakolászik, gondolom mindketten az ágyon ülnek.

− Hali, Liza! Semmi, vasalok. Délután évnyitó.

− Nekünk is, Hazza. Együtt érzek veled… Kár, hogy te nem velünk leszel… Jézusom! Utolsóelőtti év! Felfogod, Rose? – kiáltozott hangosan Liza, elképzeltem, ahogy izgatottan legyezgeti magát. Én is lehetnék tizenegyedikes, velük kezdtem az általánost, de… Anyuék válása megviselt, sőt, inkább az előzménye. Hadiktól maradtam ki, aztán halasztottam. És a szüleim még csak fel sem fogják, hogy minden az ő hibájuk…

− Fel, de neked eljutott az agyadig, hogy most elvetted Hazzi életkedvét?

− Jaj, ne haragudj, Harry! Tudom, hogy erről nem te tehetsz! – Persze, hogy nem. Kicsit elvadultam ötödikben, már akkorra biztos volt, hogy anyáék elválnak, ahogy az is biztos volt, hogy anyám megcsalta apát, ki mással, mint Jack-el. Bár csak két éve vannak hivatalosan együtt, ettől függetlenül elcsábította anyámat és szétszakított egy egyébként jó és összetartó családot.

− Nem… - sóhajtottam fel. – Az érzelmeim, azok tehetnek róla…

− Ne depizz már, Harry! Gondolj Mr. White-ra! – kiáltotta a telefonba Rose. – Képzeld, találkoztam vele pár napja, és kíváncsi volt rád, kérdezte mi van veled, hogy vagy, melyik suliba fogsz járni. És mikor megkérdeztem, hogy hiányzol-e neki elpirult, szóval gyere vissza nagyon hamar, mert ez a tanár meg akar dugni! – Nyilván, csakis arra vágyik, hogy egy ilyen nyomingert dugogasson. Vicces vagy Rose, tényleg feldobtál, de hazudni még mindig nem tudsz.

− Sajnálom, de ettől a három pasitól nem szabadulok. Mr. White jobb, ha keres mást!

− Jól van, jól van. És mi lesz az új ofőd neve?

− Lucas Wright, összecseng a White-al, igen – forgattam előre szemeimet.

− Oh, hát akkor van aki pótolja Mr. White-ot. És legalább jól néz ki?

− Nem tudom, Rose. Még nem találkoztunk. Ma fogunk először.

− Az úgy más.

− Rose, Liza! Kivel beszélgettek, és miről? – hallottam meg a háttérből egy hangos kiáltást, gondolom Liza anyja volt az. Na igen, azt még nem tudja a lányok mennyire perverzek, ráadásul velem perverzkednek, ami még furcsább, elvégre én volnék a kis ártatlan Harold, akit mindenki szarrá ver, és aki szót fogad anyucinak meg apucinak. Hah, senki sem ismer igazán, ami azért kicsit ciki.

− Csak Harry-vel, a szerelmeiről – kiáltott vissza Liz. Elképzeltem, ahogy összeszorított szemekkel azt suttogja ,,Ne kérdezz mást, ne kérdezz mást!”.

− Sajnálom lányok, de most segítenetek kell. Mark rosszalkodik, nekem pedig főznöm kell, legyetek vele, oksa? – Már közelebbről hallottam Liza anyukájának hangját, szóval a szobában lehetett. Mindkét lány egyszerre sóhajtott fel, majd eldünnyögtek egy ,,Oké, megyünk”-et. Azt is tisztán hallottam, ahogy Liz anyukája kimegy a szobából és becsukja az ajtót.

− Sajnáljuk, Harry. Babysitterkedünk, mennünk kell – mondta szomorúan Liza.

− Semmi baj, csajok. Majd írunk! Sziasztok!

− Szia, Harry! – köszöntek el egyszerre, majd nemsokára meghallottam a szokásos pityegő hangot, ami azt jelzi vége a telefonbeszélgetésnek. Kicsit szomorú lettem, alig beszéltünk, máris menniük kellett. Kötve hiszem, hogy a suli ideje alatt olyan sokat tudnánk majd beszélgetni, elvégre sokat kell tanulni, ők jövőre érettségiznek, én egy kicsit később, de akkor is… Ez a négy év megalapozza azt, amit tizenkettedikben tökéletesen tudni kell a vizsgákhoz. A nyelvvel pedig főleg foglalkoznom kéne, nem megy ám olyan jól a francia, mint szeretném, muszáj leszek megkérni valakit, hogy kicsit korrepetáljon. Remélem lesz valaki olyan kedves, akár tanár, akár diák.

****

Miután végeztem a vasalással nem volt más dolgom, így csak ültem a TV előtt és hol ettem, hol ittam. Pár órára sikerült elaludni is, ebből következtetve nem kicsit unatkoztam a délután folyamán. Rendet tettem magam után a nappaliban, majd felvánszorogtam a szobámba, hogy ismét üljek pár órát az ablakban. Most pedig fél öt van, én pedig a tükör előtt állok az egyenruhámban. Az ingem fehér, a nadrágom fekete, egyedül zakómat díszítik piros csíkok, hogy ezzel is kicsit különlegesebb legyen a sima fekete, vagy sötétszürke zakóktól. A nyakkendő vészjóslón tekeredett a nyakamra, szinte fojtogatott, ebből tudtam a mai napom sem úgy fog telni, ahogy én azt szeretném. Legszívesebben letéptem volna magamról az egyenruhát és nem mentem volna sehova, de muszáj elmenni arra a nyamvadt évnyitóra, hogy beszélhessek Mr. Wright-tal.

Elhúzott szájjal mértem magam végig, szörnyen néztem ki nyaktól lefelé. A fejem úgy ahogy rendben volt, ha a kusza hajamat nem nézzük, bár szerintem így elég szexis voltam. Jól állt a rövid, kusza haj, igaz már látszódnak az első csigáim, ezért olyan, mint a rossz gaz, azért elég szexi. Egy tizenhét évesnek így kell kinéznie. Egész férfias vagyok, csak pár izom kéne imitt-amott, és már rendben is volnék. Bár a csajok nem ragadnának rám, nem számít. Csak legyen normális kinézetem.

Összeszedtem pár cuccot, ami szükséges lehet; személyi, diákigazolvány, és persze a bizó. Az a legfontosabb, hogy tudják mennyire összeszedtem magam az elmúlt években. Nyolcadikban ugyanis nem vártak tőlem túl sokat, elvégre előtte buktam, majd halasztottam. Remélhetőleg ebben az iskolában sem kell bizonygatnom, hogy képes vagyok pár dologra, bár ez London. Sokkal másabb a tanári kar, sokkal másabb a tanítás és sokkal keményebb is itt minden, főleg a tanulást illetően. Rémisztő mik várnak rám az idén.

Cuccaimmal a kezemben kocogtam le a lépcsőn, majd kulcsaimat felkapva a házból is kirohantam. Gyorsan zártam az ajtót, aztán a kaput és már siettem is a sulihoz, elvégre már fél öt van, én meg még csak most indulok el. Szégyen, de olyan vagyok, mint apám. Ő is késik, tök mindegy miről van szó, sosem érkezik pontosan, de nem is izgatja magát ezen. Késik, késik, kit érdekel? Ő a főnök… Mármint a munkahelyén, a nagyiéknál nem ő a főnök, hanem a nagyi. Sosem láttam még olyan rémültnek, mint akkor, mikor a mama közölte agyonüti, ha elhagyja anyámat. Hát, ő nem is hagyta, helyette lépett anyám, és összefeküdt egy ilyen nyomorékkal. Jack-nél nincs nagyobb nyomorék, ez tény, na nem mintha apám sokkal jobb volna, de nem ennyire szerencsétlen, és mániákus, mint ő. Tökéletes családra tettem szert.

Szinte rohantam az utcán, majdnem bele is szaladtam egy öregasszonyba, aki mérgesen kiabált utánam, hogy ,,Szerencsétlen!”, inkább nevezném őméltóságát szerencsétlennek, mintsem magam, de lényegtelen. Nem foglalkoztam vele, csak futottam, mint valami őrült. Átrohantam az úton, átmentem pár kert alatt, de szerencsére itt vagyok az iskolánál és még csak ötven van. Nagyot sóhajtva lépdeltem be az épültbe, majd a portáshoz sétáltam.

− Jó napot! A tizenegyes tantermet merre találom? – kérdeztem mosolyogva, illedelmesen, el is mosolyodott a férfi, majd felállt és hozzám lépett.

− Szervusz! Itt találod a földszinten, jobbra az utolsó terem lesz – felelte kedvesen. – Új vagy itt?

− Igen, most kezdem a kilencediket.

− Akkor az egyik új tanár lesz az osztályfőnököd, Lucas. Kedves férfi, a megjelenése is elég kedves, nagyon vicces és szereti a gyerekeket.

− Ez nagyon jó. Hány új tanár van? A régebbieket kicsikét ismerem.

− Kettő, de a pszichológia tanár nem lesz egy ideig, szóval a nevét sem tudom. De Lucas testvére, szóval nem lehet olyan rossz ő sem – vont vállat a férfi. Mr. Wright testvére, hm. Ő lesz a pszichológia tanárom? Meg ezek szerint majd a biológia tanárom, csak ugye kilencedikben nincsen ilyen tantárgy. – Egyébként, ne haragudj, de ismerős vagy. Nem Desmond az apád? Desmond Styles?

− De, ő az apám. Honnan ismeri?

− Osztálytársam volt, én is ebbe a suliba jártam, csak nekem korábban lett gyerekem, és más fele vitt az utunk. Akkor te vagy Harry. Azt hittem idősebb vagy, gondoltam olyan tizenegyedikes.

− Igen, sokan néznek idősebbnek – mondtam elhúzott szájjal, nem szívesen beszélgetnék egy idegennel a múltamról, na meg a koromról. – Jobb, ha megyek. Még meg kell ismernem az osztályom – intettem egyet majd már ott is hagytam a férfit. Fejet rázva siettem a tanteremhez, ami a lépcső mögé volt elrejtve. Az ajtó nyitva volt és halk moraj szűrődött ki, nagyot nyelve beléptem a terembe. Az újdonsült ofőm ült az asztal tetején és beszélgetett két lánnyal, akik vele szemben ültek a pad tetején.

− Jó napot! Sziasztok! – köszöntem halkan intve egyet, mire mindhárom emberke felém fordult. Mr. Wright-nak tényleg kedves kinézete volt, és…gyönyörű férfi volt. Rövid barna hajkoronája láthatóan zselézve volt, arca frissen borotvált, és biztosan olyan puha volt a bőre, mint amilyennek ki is néz. Gyönyörű kék szemei megbabonáztak, ívelt ajkát csak úgy simán lekaptam volna, de lehet mellé még kértem volna azt is, hogy erőszakoljon meg. Ez a pasi durván jól néz ki.

− Szia! – köszönt vissza az ofő. – Te vagy…?

− Harry, Harry Styles, a Homes Chapel-i srác – vontam vállat.

− Üdvözöllek az iskolában, Harry! Körülbelül én is annyit tudok az iskoláról, mint te, szóval erről ne is kérdezz! – nevetett legyintve egyet. – Én volnék az osztályfőnök, Lucas Wright.

− Örvendek! – intettem ismét, majd besétáltam a terembe, hogy kezet rázhassak a tanárral.

− Én földrajzot és ideiglenesen pszichológiát fogok tanítani, addig, míg Louis nem végez a vizsgáival, ő lesz majd a pszichológia, a tesi, és majd a biosz tanárotok is. Ő lenne egyébként az unokaöcsém, Louis Wright, csak, hogy tudd – kacsintott egyet. Mondanom sem kell, hogy rögtön elolvadtam, remélem a nyálam nem folyt túlságosan, mert ott helyben el tudtam volna élvezni. Ahogy a lányok mondanák; Benedvesedtem. Körülbelül én is ezt éreztem, akármit megtettem volna annak a férfinak, tök mindegy mit kért volna, örömmel teljesítettem volna. Olyan elragadó a kinézete.

− És a tesi? – kérdezte az egyik lány, akinek hosszú, göndör, szőke haja volt egy kék csíkkal. Kedves arca volt, kék szemei voltak, mosolygott, és a hangja is tetszett. De olyan fura volt a kiejtése.

− Azt nem tudom ki fogja helyettesíteni.

− És miért nem lesz az unokatestvére?

− Ő az idén fog diplomázni, az első félévben nem igazán lesz, azt mondta be-bejár a suliba, de csak gyakorlat miatt, állandó órái nem lesznek. Plusz lesz még egy nyelvvizsgája is, ha jól tudom.

− Értem. Egyébként szia, Harry! Én Lele vagyok, Eleonora López – intett egyet a lány. – Ő itt mellettem az egyik barátnőm, Paola Fernandez.

− Hali! – intett a másik lány is, aki Lele teljes ellentéte volt. Barna hajú, barna szemű, szemüveges, visszahúzódónak tűnt, olyan kis szerencsétlennek, mint én. De az ő hajában is volt egy színes csík, azt hiszem pink, vagy valami hasonló erős szín. Tetszett ez a haj, mármint a színes haj. A hidrogén szőke az életem, de ezeket a színes díszítéseken is bírom, amint betöltöm a tizennyolcat tuti befestem majd.

****

Teltek a percek, az osztálytársaim pedig sorban szállingóztak befele, lassan öt óra lesz, de én nem zavartattam magam, nyugodtan beszélgettem a két lánnyal, na meg az ofővel is, akinek látszólag bejövök. Mármint olyan értelemben, hogy el tud velem beszélgetni, nem elhúzott szájjal kommunikál, normálisan szól és velünk együtt nevet. Közben persze megismerkedtem ezer más lánnyal és fiúval is, már akik bemutatkoztak. Volt egy banda, akik különvonultak az egyik sarokba, vagy 5-6 ember biztosan odatódult. Ha jól hallottam David a neve a srácnak, aki egy csajt csókolgatott folyamatosan, amolyan ribanc féle lehetett a bige, mert másnak bizony nem kell, csak annak a sráccal. Olyan kinézettel én elásnám magam…

− David, szállj ki a csajod szájából, tud egyedül is lélegezni! Legalábbis remélem, hogy tud! – kiáltott hátra Mr. Wright, mire a srác el is engedte a lányt.

− Ez biztos, tanár bá?

− Biztos – bólintott a tanár. − Hamarosan kezdődik az év nyitó, mindenki menjen mosdóra és egyebek, még van öt percetek. A mosdó ezen a folyosón van, a fiúknak második ajtó, a lányoké a sarkon van – közölte Mr. Wright. – Én is elmegyek a dolgomra, öt perc múlva itt találkozunk.

Nagyot sóhajtva indultam ki teremből, hogy én is meglátogassam a mosdót, ha nem másért, akkor azért, hogy tudjam hol van. Annyira nem kellett pisilnem, hogy rohanjak, szóval lazán lézengtem a folyosón, zsebre tett kézzel. De hátulról így is belém rohantak, én pedig nagyot nyögve ütköztem neki egy egyénnek, aki két kezével fogott meg.

− Hoppá! – nyögtem egyet, majd a srác segítségével sikerült felállnom.

− Szia! – köszönt hirtelen és halkan, majd megveregette a karom. – Jól vagy? Nem karmoltalak ki?

− Nem, nem. Köszi. Már az első nap ilyen barmok löknek föl – mutattam hátam mögé. A srác oldalra biccentett fejjel nézett engem, én meg őt. Hidrogén szőke volt, kék szemű, egyszerű utcai öltözetben. Egy fülbevaló pihent bal fülében, csuklóján volt egy tetkó, de a megjelenése számomra kedves volt. Ismét egy letaglózó élmény, olyan vadnak tűnt. Az ofőhöz képest nagyon is vad volt, de ugyanolyan kedves, és gyönyörű megjelenéssel bírt, mint Mr. Wright, de mégis… Olyan, mintha egy hatalmas lexikonnal vágtak volna pofon. Sokkal nagyobb bizsergés kapott el, ahogy a srácot néztem, mint mikor először megpillantottam az osztályfőnököt, azt hiszem megvan az ez évi szerelmem…

− Ne foglalkozz velük, csak sietnek, alig három perc múlva kezdődik az év nyitó – vont vállat, majd ő is zsebre dugta kezeit, ám a melegítő nadrágjába rejtette el tetkós kezét.

− És te nem jössz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

− Nem – sóhajtotta, majd megajándékozott egy ezer wattos mosollyal, végül otthagyott, szinte elrohant. Szememmel, és testemmel is követtem alakját, ám a hatalmas tömegben elveszett, nem láttam, hogy valóban kiment-e az épületből, vagy csak viccből mondta azt, hogy ellóg innen. Lehet egy végzős volt, azért ilyen laza. Mindenesetre engem teljesen letaglózott, szóval egy időre lemondok Mr. Wright-ról és azon leszek, hogy ezt a srácot megismerjem, vagy legalábbis messziről figyeljem majd.