Harmadik fejezet - Gúnyos évkezdés... És a szöszi srác

Sziasztok, drágáim! 

Meghoztam a harmadik fejezetet! Kicsikét hosszabb lett, mint az előzőek, de talán több dolog is történt, ezek után pedig be is indulnak az események, ugyanis megismerkedtünk pár szimpatikus és unszimpatikus személlyel, akik mind-mind Harry élete részévé vállnak. Az lenne a kérdésem, hogy szeretnétek-e, ha a többi 1D srác is benne lenne? Ha igen mindenki? Őszintén megmondom én nem igazán terveztem őket bele ebbe a történetbe, de ha szeretnétek benne lesznek! :D 

És hát... Nem tudom, Liz-zel még mindig nem sikerült megutáltatni Lucas-t - nem is ez a cél -, de lehet most valakinek böködi az oldalát, miért tett úgy, ahogy tett. :D David-et tuti utáljátok, és egyetlen egy szereplő biztos, akit ezek után is imádni fogtok! :3 Úgy tervezem a kövi rész Louis szemszögéből lesz, aztán majd elválik! ;)

Sajnos szöszi, deszkás Lou-t nem találtam és ez is egy metró aluljáróban van, azért csak képzeljétek el deszkával! :D 

Oh, és el ne felejtsem! Liz Fray-el írtunk egy csodás novellát, amit mi is imádtunk írni, és reméljük nektek is tetszik majd! Kicsit depi, de nagyon-nagyon édes és tanulságos, örülnénk pár visszajelzésnek, mert mi imádtuk írni! Liz csodás írónő, szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen íróval dolgozhattam együtt! Remélem lesz még rá alkalmunk és gyakran dolgozhatunk még együtt!

Katt ide a novelláért! (Wattpaden is)

Kellemes olvasást!

Lexa

 Harrry

Az évnyitóhoz besorakozott az egész osztály az aula szélén. Külön sorba a fiúk, külön sorba a lányok, de persze így is az osztályfőnök mellé keveredtem. De itt lesz nekem a legjobb, ha véletlenből elájulnék a gyönyörűsége miatt legalább el tud kapni. Milyen romantikus! Az osztályfőnök a karjaiban visz be az osztályterembe, mert elájultam az évnyitó közben… Szép álom, és talán jobban örülnék neki, ha a hidrogén szőke srác karolna fel és ölelne át. Az egész évnyitón ő járt a gondolataimban, újra és újra felidéztem gyönyörű arcát, szexi szőke haját, a fülbevalóját, íves szemöldökét, huncut mosolyát. Na és persze a tetkóira is tisztán emlékszem. Ha jól láttam a trikója alól egy ,,It is what it is” feliratú tetkó kandikált ki, a bal csuklóján egy halálfej és a pókerkártya jelei, jobb vállán szarvas volt, két agancsa közé egy szív került, mintha azok fogva tartanák a szívét, lejjebb pedig csak krikszkrakszok voltak, amiket nem láttam tisztán. De talán egy smile-t is felfedeztem valahol. Körülbelül ezek maradtak meg és nagyon-nagyon tetszettek. Túlságosan is megtetszettek a tetkói, na de a haja… A szívembe lopta magát, nem érdekel milyen drogos, alkoholista, vagy szadista. Meg akarom ismerni minél előbb…látni akarom ismét a megtestesült gyönyörűséget!

− Jól vagy, Harry? − Azt osztályfőnök hangja ütötte meg a fülem, kicsit össze is rezzentem, egyáltalán nem számítottam a hangjára. Hümmögve fordultam Mr. Wright felé, aki kedves mosollyal és csillogó szemekkel méregetett.

− Igen, miért? – kérdeztem vissza halkan. Egyrészt azért voltam halk, mert még a gondolataim – azaz a szőke srác – hatása alatt voltam, másrészt még az igazgató mondta a beszédét.

− Elbambultál, kicsit meg is inogtál. Azt hittem rosszul vagy – sóhajtotta kicsit sziszegve – olyan volt, mintha a fogát szívta volna – miközben előrefordult. – De nem tűnsz egy ájuldozós srácnak.

− Pedig…

− Szívesen omlassz más karjaiba? – kérdezte ismét engem figyelve. Talán kicsit huncutnak is tűnt, de ártatlan szemei ezt rögtön elfelejtették velem. Beharaptam ajkaim és csak figyeltem a nálam nem sokkal alacsonyabb férfit, aki huncut, szinte kihívó mosollyal és félig felvont szemöldökkel nézett rám.

− Ha maga az, és elkap, akkor igen – feleltem suttogva, mire hümmögött egyet.

− Elkapnálak – suttogta ő is −, és a karjaimban vinnélek be a terembe.

− Akkor lehet, el fogok ájulni.

Jót nevetett rajtam. Színjátékból is eltudnék ám ájulni, főleg, ha ő kapna el… De mondjuk a szőke srác sokkal jobban izgat engem. Lucas olyan…ártatlan, az a srác meg vad. Olyan kihívó, rá van szükségem.

− Szerintem ne tedd – mondta nevetve. – Mindketten jobban járunk.

Ekkor esett le tulajdonképpen az előbb flörtöltem az osztályfőnökömmel. És az osztályfőnököm is belement a flörtbe. Próbáltam nem mellette pánikolni, nehogy azt higgye tényleg rosszul vagyok, emellett, hogyan tudnám azt neki elmagyarázni, hogy most esett le a flörtje? Mi van, ha nem is flörtnek szánta, csak egy random és édes beszélgetésnek? Akkor feleslegesen csinálok belőle ügyet, jobb lesz hallgatok.

− Ezennel a 2016 és 2017-es évet megnyitom! – Hangzott a mikrofonba az igazgató átokkal felérő mondata. Mindenki fújolni kezdett, leszólták, lekiabálták az igazgatót, míg én és Mr. Wright jót nevettünk ezen a lelkesedésen. Én sem rajongok az iskoláért, de talán egy icipicit jobb, mint otthon unatkozni.

− Na, mindenki vissza az osztályba! – intett egyet az osztályfőnök végignézve mind a huszonkilenc gyereken. Nagyot sóhajtva indult el mindenki a terem felé – köztük persze én is. Az osztályfőnök zárta a hosszú sort, majd bezárta az ajtót. Mindenki helyet foglalt valahol – ahol akart −, én Lele mellé ültem le a középső padsor első padjába. Lucas a tanári asztalnak dőlt, majd nagyot sóhajtva, ujjait összefűzve kezdett neki a mondandójának.

− Szóval, pár emberkének már bemutatkoztam, de én Lucas Wright volnék, osztályfőnök, földrajz tanár és az idén a pszichológiát is én tartom, addig, amíg az unokaöcsém vissza nem jön.

− Nem az öccse? – kérdezte egy lány hátulról, Mr. Wright fejet rázott.

− Nem, az unokaöcsém. Honnan veszed?

− A portás mondta.

− A portás rosszul mondta. Louis az unokaöcsém. Jut eszembe, lehet néha beugrik. Az ő neve Louis Wright lenne, ő lesz a tesi, pszichológia és majd a biosz tanárotok is.

− És most ő miért nincs?

− Idén diplomázik… Vagyis inkább tovább szakosodik… Imád tanulni, szóval franciát is tanítani akar, elképesztő gyerek… - rázta a fejét az ofő. – Sosem láttam még egy ilyen mániákus férfit, vagy tanul, vagy tanít. Sosincs nyugton, imádni fogjátok. A biológiát meg végképp élvezni fogjátok.

− Perverz? – kérdezte ismét a csaj.

− Naná. Tőlem se várjatok angyali viselkedést.

− Szóval maga is perverz?

− Louis-nál lightosabb vagyok, de igen, az vagyok – mondta huncutul mosolyogva, végig engem figyelve, a végén pedig még kacsintott is egyet, hadd hozzon zavarba. Próbáltam nem elpirulni, csak beharaptam az ajkam és figyeltem a padot. Minden kis firkát megnéztem, minden kis repedést, igazából mindent, csak ne kelljen Lucas-ra néznem. – Na de, essünk neki még egyszer. Szóval, Lucas Wright vagyok, harminc éves, facér. Nincs gyerekem, nincs feleségem, nincs barátnőm, mint mondtam. Nos, alapvetően én doncasteri vagyok, de még kicsi koromban felköltöztünk Londonba. Itt jártam ki a gimit, ide jártam fősulira, itt tanultam nyelveket. A hobbijaim… Hm szeretek focizni, rajzolni, sportolni, bulizni, olvasni, de ezen kívül gyakran javítok dolgozatokat is. – Az utolsón mindenki nevetett, főleg az arca miatt. Olyan…vicces arcot vágott, a szemei csillogtak, a szája… A szája még mindig huncutul vigyorgott. Még mindig engem figyelt, még mindig nekem mosolygott. Tönkretesz… - Oh és, ultra perverz vagyok, jobb, ha tudjátok. Jól van, kezd te Lele, utána Harry és a padsor, aztán bal és jobb padsor. Mesélj magadról – kacsintott ismét Lucas.

− Nos, én Lele, azaz Eleonora López vagyok, Spanyolországból. A szüleimmel és a barátnőm családjával két éve költözünk ide, mert apa anyukája meghalt, ő angol volt. De én mindig is szerettem ezt a nyelvet, szóval kicsi korom óta tanulom, hála apának. Anya ő vérbeli spanyol és nem hajlandó az angolt sem megtanulni. Oh és tizenöt vagyok.. A hobbijaim… Röplabdázok és táncolok, de szeretek olvasni, ruhákat varrni, tervezni és hajat festeni. És én egyáltalán nem vagyok perverz – mesélte mosolyogva Lele. – Na jó, csak néha.

− Egy szót tudok spanyolul, hála Louis-nak. Az is a puta. Mikor szitkozódik állandóan ezt mondja, és nem a legszebb szó – nevetett az ofő. Olyan édes a nevetése, megbabonáz. Egyre jobban imádom, a mai nap nem tudok majd aludni, helyette inkább álmodozok.

− Hát nem – nevetett Lele. – Az ribancot jelent.

− A jodert is szoktam tőle hallani.

− Az a…férfi nemi szervet jelenti csak csúnyábban.

− Nem akarom tudni miket mond még, ez brutális – rázta a fejét, majd fejével felém bökött. – Te jössz Harry.

− Fuh… Harold Styles vagyok, becenevemen csak Harry, Hazza, vagy Hazz. Homes Chapel-ből jöttem, anyám felköltözött a pasijához, emellett apám is Los Angelesbe ment, és én már nem vállaltam be egy másik államot, szóval maradtam itt. Ebből következtetve a szüleim elváltak, apámnak hamarosan gyereke lesz, anyám nem akar még gyereket. A nevelőapám mániákus, és homofób. Nos, én…én tizenhét éves leszek februárban, egyszer buktam, aztán halasztottam, így jött ki a két év. Hobbijaim… Fuh, rajzolás, olvasás, álmodozás és külön szeretek vászonra festeni. És mindent imádok, ami csillog, szóval vásárolni is szeretek – vontam vállat. Csend telepedett az osztályra pár pillanatra, aztán halk kuncogás, végül a hangos nevetés visszhangzott az osztályban. Pont erre számítottam. Túl sokat árulok el magamról és tessék… Már ki is forgatták a szavaim. Mindenki röhögött körülöttem, kivéve Lele-t és Paola-t, akik között ültem. Ők inkább aggódóan figyeltek engem, én meg az osztályfőnököt, de… Most nem engem nézett, a padló abban a pillanatban sokkal izgalmasabbnak ígérkezett számára, na meg a cipőjének az orra. Az kötötte le annyira.

− Mi van, Styles? Buzi vagy? Ezért nem kellettél apádnak sem? A híres divatcégvezető fia inkább térdelni szeret? Beégtél, Styles. És mondd csak, milyen, mikor ki-be mozognak benned? – David hangja csendült fel, a röhögés még hangosabb lett. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam és nem figyelni az utálkozó beszólásokra, de annyira fájtak. Még el sem kezdődött az év, de már úgy tépik a lelkem, mint egy éhező a száraz kenyeret. – Mi van, apuci kicsi hercegnője sírni fog? Brühühü! – piszkált tovább, ugyanis tényleg a sírás határán táncoltam. Ott álltam a szakadék szélén és még csak nem is segítettek. – Nem szólsz, Styles? Szóval igaz volna? Az előbbieket csak viccnek szántam, hercegnő! Felség, bocsásson meg!

− Kurva vicces, nem mondom… - dünnyögtem orrom alatt. Hiába néztem fel Lucas-ra, nem szólt, csak nézte tovább a padlót. Meghalt volna, vagy mi? Ez nem hallja, hogyan szidnak? Az előbb flörtölt velem! Nekem mosolygott! Mégis hagyja, hogy alázzanak? De abban az a kínos, hogy én is hagyom…

− Fejezd be, David! Mit tudsz te erről a srácról? Alig tíz perce vagyunk egy osztálynak nyilvánítva máris szidjátok? És ha meleg? Kit érdekel! Még te is lehetsz az! Attól még jó ember, hogy a saját neméhez vonzódik! – Lele védett meg, persze nem sok sikerrel, csak egy pillanatnyi csendet tudott varázsolni, utána folytatták a piszkálódást.

− Oh, nézd csak, hercegnő! Megvan az első pártfogód! – kiáltotta nekem David. Durván megtöröltem szemeim, majd a padra fektettem fejem ezzel jelezve; feladtam. Innentől az osztályfőnöknek kell lépnie, mert én nem fogok. Nem érdekel, csúfoljanak, lesz ennél rosszabb is.

− Én nem fogok egy buzival egy osztályba járni! Valaki nyírja ki ezt a torzszülöttet! – kiáltotta egy másik srác a röhögő tömegből.

− Csönd! Mindenki leül a helyére! – Egy férfi hang törte meg a nevetgélést, de koránt sem Mr. Wright-é, sokkal inkább az igazgatóé, aki akkor a pillanatban nyitott be az osztályterembe. – Hogy mersz egy veled egyidős fiút torzszülöttnek nevezni? Őt talán nem anya szülte? Őt talán nem anya szoptatta? És maga? Maga minek van itt, Lucas, dísznek? – ordította egyenesen Mr. Wright-nak szánva szavait. Megfagyott a levegő, míg én csak halkan pityeregtem ajkamat rágva a padot ölelve. A szívem majd megszakadt, azt hittem… Azt hittem, hogy Lucas akar tőlem valamit, hát…. Már az első nap csalódások érnek.

− Sajnálom! Én csak…én… - tátogott, mint egy rossz hal.

− Ha elrettenti egy homoszexuális gyerek, akkor javaslom adja vissza a diplomáját, Wright! Én nem így emlékszem magára! Sem Louis-ra. Mindketten szókimondó emberek, normális értékrenddel, ráadásul tanárok, mégis kivételezik egy diákjával?

− Én nem kivételezek senkivel! – Mintha bomba robbant volna, Lucas felemelte a hangját és az igazgató felé fordult. – Igaz, szókimondóak vagyunk, de Louis-t ide nem kell belekeverni! Louis-nak semmi köze nincs az osztályomhoz!

− Ha még egyszer ilyet hallok, akkor lesz, mert nem csak a meleg diákját kapja meg, de az összes többit, Wright.

− Harry is megvédhette volna magát… - dünnyögte orra alatt a tanár.

− Persze, az a legfontosabb, Lucas, mi lett volna, ha megvédi magát, nemde? Ugyanolyan hülyegyerek, mint tíz éve és jobb, ha ezt elfogadja! – legyintett egyet ezzel jelezve; leszarlak. Hát, most meg is érdemli. Megvédhettem volna magam… Hú de jó tanács, bátya. Ez… Nagyon! − Viszont látásra! – biccentett egyet az igazgató, majd már ki is fordult a teremből. Az osztályra kínos csend telepedett én pedig lassan megnyugodtam, persze Lele is sokat segített, folyamatosan nyugtatott kedvesebbnél kedvesebb kis gondolatokkal. Jól estek és…tényleg úgy éreztem valaki mellettem van, és nem homofób.

− Mehettek – mondta halkan Lucas. – Kivéve te Harry, veled beszélni szeretnék – bólintottam. Mindenki más sutyorogva, néha-néha meglökve engem távozott a teremből, előtte persze elköszöntek az osztályfőnöktől. Én csak ültem és vártam vajon mi lesz, mit akar mondani, mi olyan fontos. A képembe vágja, hogy buzi vagyok? Azt megteszi más helyette… Ne erőltesse meg magát.

Mindenki kiment, de az ofő nézett rám pár percig, majd nagyot sóhajtva felült a tanári asztalra.

− Meg kellett volna, hogy védjelek… - kezdett bele, de rögtön szavába vágtam.

− Nem várhatom el magától, hogy megvédjen egy tizenhét éves gyereket – vontam vállat. A szemeim megint égni kezdtek, ismét marták a könnyek. Valamiért sírni lett volna kedvem, bár egész este azt fogom csinálni…

− Én sem vagyok különb nálad – sóhajtotta majd combjaira csapott. – Ezért lepődött meg az igazgató.

− Akkor most sajnáljam magát? – kérdeztem unottan, kicsit talán flegmán. – Vagy szégyelli, hogy maga is meleg? Ez lenne a baj?

− Felnőtt vagyok, lényegtelen az identitásom! – vágott vissza rögtön, amin kicsit meg is lepődtem, szinte kitámadott.

− Akkor? Engem szégyellne, hogy a diákja vagyok? Kimaradhatok még egy évet, ha ez zavarja!

− Nem, Harry! Hallgass végig!

− Mégis mit, tanár úr? Maga is szidni akar? Azt mondta meleg, hogy meg kellett volna, hogy védjen, akkor miért nem tette? Kit szégyell valójában? Vagy a diákoktól fél? – kiabáltam rá. Talán kicsit megijedtem attól, hogy a saját osztályfőnököm fog leszidni, milyen elfuserált ember is vagyok. Nem mintha ő különb lenne… Ezek szerint ő is meleg…

− Nem félek senkitől! – ordított vissza. – Különben nem a feleséged vagyok, hogy így üvöltözz velem! Felnőtt vagyok és az osztályfőnököd!

− Hú de sokra megy vele! – pofázok vissza mérgesen.

− Harry… Csak… Azt hittem majd megvéded magad, emellett eszembe jutott, ahogy engem is piszkáltak, meg… Még egy személy, akit sokan kínoztak és még el is zavarták. Csak… Fájt a múlt. Nem valami felnőttes reakció, de te sem beszéltél túl felnőttesen, nem mintha apád nem pofázta volna el a titkod – vont vállat lazán. Nem is tudom mi sokkolt jobban, az ő reakciója, vagy az, hogy az apám hozta nyilvánosságra a melegségem. Nem mintha szégyellném, de még csak tizenhét éves vagyok, gondolhatta volna, hogy ilyen érzékeny lélekkel, mint ami nekem van nem lesz valami fényes a helyzet, de kit érdekel? Fényévekre van tőlem, jóformán semmi köze hozzám és hamarosan lesz egy másik gyerek az életében, akire talán még büszke is lehet.

Könnyeim ismét folyni kezdtek a tudatra, hogy apámnak sem jelentek semmit, pedig eddig azt gondoltam ő az egyetlen, akinek mindent elmondhatok anélkül, hogy annak bármilyen következménye volna. Tévedtem, az ember néha jobban megbízhat egy idegenben, mint a saját családjában. Ezek szerint apám elég negatív eseményként élte meg a melegségem , avagy a ,,coming out”-om. De talán kilenc hónap múlva lesz egy másik fia, akire büszkébb lehet és talán még homoszexuális sem lesz és nem családik ennyit az életben mindössze tizenhét évesen.

− Nem akartalak megbántani, Harry… - sóhajtotta kedvesen Lucas. – Gyenge, nyámnyila ember vagyok, nézd el nekem – folytatta halkan. Pillanatok alatt került a padom elé, majd leguggolt és hatalmas, csillogó kékségeivel engem pásztázott. A kiskutya szemek, amik elvarázsolnak és egyszerűen nem tudok semmi rosszindulatút mondani neki, pedig most megérdemelné. – Sajnálom, Harry! Bocsáss meg…

− Mit akar tőlem? – vágtam oda flegmán, de egyáltalán nem lepődött meg ezen a durva kérdésen, ugyanis elég durván szóltam oda.

− Tudod te azt – felelte, majd megpaskolta combjaim. – Vagy te nem azt akarod?

− Attól, függ maga mit akar – mondtam szemöldökömet ráncolva, két értelmű kérdés volt. Akarni sok mindent akarok, itt az a kérdés, hogy egyre gondolunk-e? Huncutul elvigyorodott, majd két combomra támaszkodva felnyomta magát ölembe. Egészen a fülemig nyújtotta nyakát, amihez hozzádörgölte orrát is. Megremegtem, durván jól esett a közelsége. Nagyon is tetszett, ahogy lehelete a nyakamra csapódik, ahogy az ajkai súrolják fülem hátulsó részét, maga az, hogy puha bőre engem cirógat fenomenális volt.

− Téged – suttogta, miközben megnyalta cimpámat. Nem tudtam, hogy pofon kéne vágni, vagy elmélyíteni ezt a kis…fellángolást. Lehet inkább a pofon, a kis pedofil… Bár én idősebb vagyok, mint a többi osztálytársam és közel sem tizenöt vagyok, hanem hamarosan tizenhét leszek, ami azért bátorságot adhat ennek a nyámnyila emberkének.

− Terelhetünk témát? – kérdeztem, miközben mellkasához nyúltam, és eltoltam magamtól.

− Hogyne – sóhajtotta, majd az asztala mögé sétált. Kicsit talán megkönnyebbültem, hogy eltűnt az intimszférámból, bár jól esett a közelsége, kicsit megijedtem. Először még megvédhettem volna magam, aztán bocsánatért esedezik? Húha, valami nekem nem tetszik, itt valami nem kóser. Így talán jobb is lesz, ha továbbra is a hidrogénezett srácról álmodozok és nem az osztályfőnökről. – Nézegettem a jegyeid, egész jól összeszedted magad – folytatta úgy, mintha az előbb nem a fülemet nyalogatta volna. Érdekes és nyugodt ember, ez pedig tönkretesz. Nem elég, hogy nyugodt még kétszínű is, az ilyen emberek veszélyesek… Én pedig szeretem a veszélyt.

− Bukásról kitűnőre? Hát igen, sokat tanultam érte – vontam vállat mosolyogva.

− Nehéz lehetett.

− Az volt.

− És a suli? Milyen volt? Mármint a diákok nem piszkáltak, jobb volt, mint itt?

− Sokkal jobb volt, piszkálni piszkáltak, vertek, leköptek, megszégyenítettek, de viszont lett két barátnőm. Nekik sok mindent köszönhetek. – Elmosolyodtam, ahogy eszemebe jutott, mikor elsőben megismertük egymást Liza-val és Rose-zal. Már az első nap együtt uzsonnáztunk az udvaron, nevetgéltünk, játszottunk. Aztán mindenki kapott mindenkitől barátságkarkötőt, ami azóta is megvan és viselem. Akkor még nem facebookon vagy messengeren beszélgettünk, sokszor este szöktünk ki a játszótérre, hogy együtt lehessünk. Ha valamelyikünk beteg lett a maradék kettő suli után már ment is meglátogatni a beteget.

− Az jó, vannak barátaid, Harry. Főleg, ha igazi barátok – sóhajtotta kedvesen Mr. Wright. – Nekem nem igazán volt barátom, vagyok inkább úgy fogalmaznék sok hamis volt. Rengeteg hamis, kétszínű barátom volt – rázott fejet. – Na jó, Harry. Hazaengedlek. Majd… Messengeren kereslek, ha nem bánod – kacsintott egyet, mire csak szemet forgattam.

− Nem. Írjon nyugodtan

****

Lassan sétáltam hazafele, ráértem, már fél hét van, anya is és Jack is otthon, legalább kicsit ,,kiélvezhetik” azt a kis időt, míg kettesben vannak. Nehogy éppen a buli közben érjek haza, nem akarom sem látni sem hallani. Ráadásul egész kellemes idő volt. Nem volt már olyan meleg, de hideg sem, kellemes volt ez az idő, ennek ellenére én kigombolt inggel sétáltam az utcán, a nyakkendőmet szétszedtem, úgy sétálgattam, mintha én lennék London legszexibb pasija. Pedig kis nyurga voltam… Nem volt egy kockám sem, nem volt rajtam izom, de jól esett kicsit meztelenkedni. Ha tehetném ruha nélkül flangálnék, mert nem érdekel az emberek ezen véleménye. Biztos fája a cikizésük, de… Meg lehet szokni, szóval az osztályomat is meg kell szoknom.

Egész úton ezen törtem a fejem, vajon hogyan alakul ezek után? A piszkálódások mindennaposak lesznek? És mindenki utálni fog? Ennyit 2016-ról és a ,,Fogadjuk el egymást!”-ról. Sosem fog minket senki elfogadni és sokszor nem tudom, hogy ez féltékenység, vagy ijedtség. Féltékenyek, mert másak vagyunk? Azt hiszik, ez különlegessé lesz? Vagy félnek a másságtól, mert az nem természetes? Kár, hogy elfelejtik, hogy az ókori görögöknél külön kis rituálé volt a meleg férfiak és fiúk számára… Kár, hogy elfelejtik azt a rengeteg, tehetséges meleg embert, kár, hogy azt hiszik ilyen csak 2016-ban van. Homoszexuálisak mindig voltak és mindig is lesznek, szóval igazán mindegy. De nem baj. A gimi csak négy év, ők csak a gimiben valakik, a főiskolán mindenki egy senki. Arc- és név nélküli emberek lesznek, csak itt emberek. Az egyetemen vagy főiskolán nem lesz hatalmuk, mert csak egy lesz valaki a sok közül.

És persze még Lucas is képbe jött. Azt mondta engem akar. Tuti, hogy egy tizenhét éves, szűz srácot akar meghódítani? Jó ötlet ez? Mindenesetre megvárom mi lesz ennek a fellángolásnak a vége, lehet én jövök ki jól belőle. Bár Lucas egy nyámnyila, anyámasszony katonája lehet, hogy jobb ember lesz, ha rátalál a szerelem.

− Hülye vagy, Harry. Ezt megmondta apád is – korholtam le magam hangosan beszélve magamhoz. Szerelem? Egy ilyen nyeszlett srácba ki lenne szerelmes? Esetleg egy másik nyeszlett srác, de Mr. Wright koránt sem az. Van izma, van alakja, van bátorsága és merészsége. De nekem mim van? Semmim, bátorságom meg pláne nincs.

− Te sem vagy százas, ha magadban beszélsz – röhögött valaki. Oldalra fordultam és csak akkor láttam, hogy egy srác deszkázik mellettem, jobban  mondva zsebre dugott kézzel áll a deszkán és csak gurul. Nos… Ez a srác volt az, akinek nekimentem az évnyitón, a hidrogén szőke, tetkós srác. Azt hittem elájulok.

− Öh, hát nem – ráztam fejet, majd kicsit lassítottam a tempómon. – De te sem vagy normális, ha követsz engem.

− Nem követlek, csak tisztes távolságból figyellek – vont vállat. – De ezek szerint apád is megmondta, hogy nem vagy normális.

− Mit tudsz te az apámról? – kérdeztem vissza felháborodva, ismét vállat vont.

− Semmit. Azt sem tudom ki az. De… A fia nevét szívesen megtudnám.

− Minek az neked? Felírod a homlokomra el ne felejtsem? – kérdeztem flegmán, de igazából élveztem a beszélgetést és titkon imádkoztam el ne üldözzem.

− Nem, inkább a saját homlokomra írom fel, hogy lássam este a tükörben lefekvés előtt.

− És kivered a tükörképedre?

− Ha nagyon szeretnéd – kacsintott, majd lendített egyet a lábával, hogy tovább gurulhasson a deszka. – Szóval?

− Harry vagyok – ráztam fejet mosolyogva. – Majd vidizd le, ahogy nyomatod.

− Hm, jól van. És az én nevem nem is érdekel? – Kicsit mintha felháborodott volna, de lehet csak a vicc kedvéért, elvégre jól elszórakozunk már pár perce. Tetszik ez a srác, nem hiába égette magát bele az agyamba. Olyan gyönyörű, olyan elragadó, olyan édes. Na és persze vad. Most pólót váltott, csak egy lenge fehér trikó volt rajta és szürke melegítőnadrág sportcipővel. Haja zselézve volt, fülbevalója még mindig ott csillogott fülében – már amennyire egy fekete fülbevaló tud csillogni.

− Na mi a neved, szöszi? – kérdezem szemöldökömet felvonva, csak, hogy elégedett legyen. Ünnepélyesen megköszörülte torkát, majd mellére csapott.

− A nevem Louis.

− Igazán csinos neved van, Louis – kuncogtam halkan. Kis csajos neve volt, nem éppen hozzáillő. Azt hittek Drake, vagy Jacob, esetleg Jason, de Louis? Nekem a Louisa jut róla eszembe. Elképzeltem őt lányként. Hosszú, hidrogén szőke hajjal, sminkkel, műszempillával, mellekkel. És ehw. Jobb így férfinek.

− Szerinted is lányos nevem, na szép. – Sértődötten csapott combjaira, majd ismét lendített egyet a lábával, hogy tovább követhessen a guruló akármiével.

− Oh sajnálom, nem akartalak megbántani! – Úgy tettem, mintha szomorú lennék és valóban bánnám a bűneim, még az ajkaim is lebiggyesztettem. Olyan aranyos volt, ahogy besértődött és összeráncolta homlokát! Annyira tetszett, édes volt, de mégis laza. Nem tudom, hogyan sikerült így elvarázsolnia, de…sikerült neki.

− Egye fene megbocsájtok! – Úgy sóhajtott, mint a királyok, is nevettem ezért a kényességért, de ő persze élvezte, hogy középpontban lehet. Feltűnési viszketegségben szenvedhet szegény, ha ennyire szereti nevettetni az embereket. Vagy csak szimplán sokat szomorkodik és szereti látni, ha más boldog, ha már ő nem lehet…

− Miért nem voltál az évnyitón? – kérdeztem hirtelen, hátha megválaszolja. Ha már így szóba elegyedtünk, akkor legyen is értelme.

− Mert idén di… - itt hirtelen abbahagyta és csak tátogott. Mintha lefagyott volna, ám hirtelen felcsillant a szeme és elvigyorodott. – Idén leszek végzős. Gondoltam kicsit lazulok, de csak, hogy megnyugodj, jeleztem a dirinek, hogy nem leszek.

− Aha, értem… És…milyen végzősnek lenni? Vagy szerinted milyen annak lenni?

− Ugyanolyan, mint tizenegyedikesnek vagy tízedikesnek lenni. De talán...most mi leszünk a suli menői – vont vállat. – És te? Hányadikos vagy, bongyi?

− Kilenc…

− Csak? – Nagy szemekkel nézett rám. Oldalra biccentette fejét, így talán megnyugodtam, hogy nem cikizni akar, mindössze kíváncsi. Nagyot sóhajtottam, olyan fárasztó mindenkinek megmagyarázni mért vagyok idősebb, mint a többi osztálytársam, és még talán kellemetlen is. Egyszer buktam… A bukás már eleve egy ciki dolog, legalábbis én szégyellem.

− Buktam és halasztottam egy évet… Tizenhét vagyok és tizenegyedikes lennék – vontam vállat, mintha nem lenne rohadt kellemetlen pont erről beszélgetnünk.

− Oh értem… Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, csak kíváncsi voltam – mondta kedvesen mosolyogva, hogy megnyugtasson némiképpen. Valahogy mellette nyugodtabb is voltam, sokkal jobban éreztem vele magam, mint mondjuk… Lucas-szal. Lucas olyan nyilvánvaló, kijelenti mit akar, pl kijelentette engem akar, de Louis… Louis nem, nem is biztos, hogy bejövök neki, mégis sokkal közvetlenebb, mint Mr. Wright, pedig csak tizenkettedikes. Lehet mondjuk pont ezért értünk szót, alig fél óra ismerkedés után. – Biztosan történt valami, ami miatt így lecsúsztak a jegyeid.

− Aha, elváltak a szüleim.

− Sajnálom… Tudom milyen szülők nélkül felnőni, engem örökbe fogadtak – vont vállat száját lebiggyesztve. – Hazakísérhetlek?

− Ühüm, már nem vagyunk messze amúgy sem. Különben is követnél – kuncogtam én is vállaimat felhúzva. El is felejtettem, hogy ki van gombolva az ingem. Jézusom, én meg így beszélgettem ezzel a szexi sráccal. Hülye vagy, Harry!

− Megeshet. Merre laksz?

− Az utca végén, az a nagy, fehér ház – mutattam ujjammal az utca végére, ami koránt sem a vége, de van egy kanyar, ami kicsit félbevágja, de utána jobbra folytatódik.

− Akkor gyerek, haza gurítalak.

− Még sosem deszkáztam… − vallottam be, de nem igazán érdekelte őt. Megállt, majd letette egyik lábát.

− Ki mondta, hogy egyedül fogsz gurulni?

− Senki…

− Állj fel elém, én majd hajtom a lábammal és foglak, le ne ess. Jó?

− Oké – sóhajtottam, majd tettem, amit kért. Felálltam elé a deszkára, ami érdekesen adta magát, elvégre vagy fél fejjel magasabb vagyok, de nem szólt semmit, helyette átölelte a derekam és vállgödrömbe helyezte a fejét.

− Hajlítsd be a térdeid, bongyi – suttogta fülembe, én pedig behajlítottam a térdeim, hogy lásson tőlem valamicskét. Meglökte a deszkát, ami szerencsére elbírt mindkettőnket, így gurulhattunk mindketten le a kis lejtőn. Jóformán már hajtani sem kellett, ment az magától is, de nagyon élveztem, hogy a lágy szellő jólesően a hajamba kap. Kicsit megcirógatta az arcom a kellemesen langyos levegő, a szám is mosolyra húzódott, kezeimmel pedig görcsösen szorítottam Louis-ét, ami derekamon pihent végig. Éreztem, ahogy vállamba vigyorog, hogy tetszik neki a gurulás az, hogy együtt gurulunk. Jókat kuncogott rajtam, mikor néha-néha rikkantottam egyet izgalmamban, ugyanis úgy éreztem száguldunk – bár azon a lejtőn lehet tényleg száguldottunk.

Elég gyorsan a ház elé értünk, ahol Louis megállt, majd segített leszállni a deszkáról is. Vigyorogva néztem rá, annyira boldog voltam. El is felejtettem, hogy mi történt pár órával ez előtt, mikor kigúnyolt az osztály, mikor Lucas a fülembe suttogott. Felpörögtem és meg is nyugodtam, és ez min-mind ő miatta. Remek srác, attól, hogy mindenhol tetkós, festetett a haja, és van egy fülbevalója még jó ember, sőt! Fenomenális srác! Éleztem vele ezt a röpke fél órát, vagy órát.

− Na, tetszett? – kérdezte fülig érő szájjal, ahogy látta milyen izgatott vagyok.

− Wow! Nagyon! Taníts meg engem is gördeszkázni! – tapsikoltam kezemmel teljesen felpörögve. Csak remélni tudtam, hogy megtanít.

− Oké. Van is egy felesleges deszkám odahaza. Azon megtanulhatsz. Hm, facebookon fent vagy?

− Ühm, aha. Fent. Harry Styles névvel.

− Louis Davis, csak, hogy ne ijedj meg, ha bejelöllek – kacsintott egyet. – Majd megbeszéljük, mikor kezdelek el tanítani. De lehet a suliban is találkozunk.

− Reméljük – mosolyogtam rá.

− Szia, Harry! Majd írok!

− Oké, szia! – intettem egyet. Ismét ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint az évnyitón, vagy csak annyira bambultam, hogy észre sem vettem a távozását. Annyira elvarázsolt ez a srác, hogy…csak álltam és néztem hűlt helyét, már most hiányzott, pedig nem rég ment el. Ez alatt a fél óra alatt talán jobban megismertem, mint az osztályomat másfél óra alatt. És sokkal jobban is kedvelem, mint az osztályom valaha is fogom.

Ajkamba harapva mentem ne házba, és már az én kedvem fenomenális volt, anyáméké koránt sem volt felhőtlen. A konyhában ültek, mindketten elég idegesen, és mindkettő az ajtót figyelte ezek szerint engem vártak. A faliórára pillantottam. Fél nyolc van? Azt hittem csak egy fél órát beszélgettem Louis-val! Vagy eleve a sétálásom volt lassú? Ezt hogyan hoztam össze?

− Hol voltál eddig? – kezdett bele rögtön anyám, mire elmosolyodtam, lehet el is pirultam.

− Louis-val…

− Ki az a Louis?

− Csak egy srác… - Akibe teljesen belezúgtam.