Negyedik fejezet - Levakarhatatlan festék

Sziasztok, babák! 

Végre túl vagyok a féléven, és hála Isten elég jól sikerültek a jegyeim, köszönöm a türelmet! Sajnos nem igen jutottam géphez, vagy elaludtam, vagy tanultam, szóval lehet kicsit uncsi lett a rész, de próbáltam bele-belerejteni pár dolgot, nem tudom, hogyan sikerült. (Remélem nem látszik, hogy lassan két hete nem alszok a rémálmok miatt, és olvasható maradt :D )

Szóóval, nem is tudom, még mit mondhatnék, tényleg csak annyi, hogy sajnálom, hogy így megvárakoztattalak titeket, de tényleg gyötörnek a rémesebbnél, rémesebb álmok, és...nem tudom magam kipihenni, ha napközben alszom, akkor este nem tudok és teljes para van rajtam... Fuh, lehet a hétvégi is benne van, de... Nem tudom, megint olyan, mintha nyomnák a vállam...

Na mindegy! :D Minden nehézség és negatívum ellenére én szívemet, lelkemet beleadtam a részbe, szóval remélem tetszik nektek és kicsit feldobom vele az én drága Liz-emet. :3 

(csak úgy érdekességként, eddig 31 oldalt írtam összesen a Színjátékból :D )

Kellemes olvasást!

Lexa

Louis

Már sötétedett, mikor végre úgy döntöttem, ideje hazamenni. Hogy addig merre lófráltam? Erre-arra, mindenfele. Benéztem pár ismerőshöz, rokonhoz, haverhoz. Előtte pedig hazakísértem egy srácot, akit bár nem akartam átverni, mégis hazudtam neki. Aranyos volt és őszinte, ami rögtön elnyerte a tetszésem, elvégre egy emberben az a legfontosabb, hogy őszinte legyen. Persze sokszor már azt is megszabja az élet, hányszor lehetsz igazán őszinte. Sokszor kell hazudnod a boldogsághoz, hogy én a boldogságért hazudtam-e, azt nem tudom, de az biztos, hogy sosem sikerült még ilyen könnyen füllentenem. Talán Harry boldogságát akarom, hogy megbízzon bennem, talán most barátra leltem egy tizenhét éves fiúban, akit már most megviselt az élet. Tudom mit érezhet, bár talán az én veszteségem kicsit nagyobb, az sem lehet jobb, ha élnek a szülei és nem foglalkoznak vele. Én is elvesztettem a szüleim, az egyik meghalt, a másik pedig… Számomra halott.

Kitett, elzavart, én lettem a család szégyene, okkal vagy ok nélkül az már régen lényegtelen, a család széthullott, vagy mellém álltak, vagy elpártoltak tőlem, így kialakult egy hatalmas ellentét a Tomlinson, a Wright és a Davis család között. Talán a Wright család támogatott a legjobban, míg a Davis család eltűrt, ha látogatóba mentem, de a Tomlinson-ok… Rengetegen vagyunk, mégsem volt senki, aki mellettem maradt volna, mindenki apám pártfogója lett, így hát már tíz éve külön élek, hol a Wright családnál, hol a Davis családnál. Bár jelenleg a haverommal élek együtt, Zayn-nel, aki nem csak haver, de bizony osztálytárs is volt. Alsóban, gimiben, de sajnos a fősulin nem, ugyanis míg Zayn-t jobban vonzotta a művészet – azon belül is a rajz és a festés – addig engem a gyerekek és a tanítás érdekelt. Menő és laza tanár vagyok, sok-sok perverzséggel. Szőke haj, tetkós test, fülbevalók? Senki sem nézne tanárnak, de még tanult embernek sem, és ezek szerint felnőttnek sem. Harry könnyedén elhitte, hogy végzős vagyok a gimnáziumban. Ami nem is baj, szerettem a gimit – már amennyire azt lehet szeretni – de hogyan fogom ezt megcsinálni? Engedni fogják azt, hogy ismét tizenkettedikes legyek?

Ezen gondolkodva gurultam hazafelé egy szál cigit szívva. Életemben nem találtam ki ekkora hülyeséget. Zayn megöl, ha ezt elmondom neki. Oh, Zayn… Bassza meg! Azt ígértem ma én főzök vacsorát, na, még egy ok arra, hogy felnégyeljen. Úgy volt, hogy ma én főzök valamit – szerinte jól főzök –, de nem volt sem időm, sem kedvem hozzá. Egész nap tanultam, felkészültem a főiskolai évkezdésre. Bár diplomázni már nem fogok, de tovább szakosodok, ami azért felkészülést igényel.

Hazaértem. Félve nyúltam a kilincsért, majd nyitottam be a házba, amit betöltött a TV moraja, akkor már Zayn itthon van. Beljebb léptem és megpillantottam haverom fekete buksiját, amint éppen nyaka törött pózban nézi a TV-t, nekem háttal. Ha jól láttam valami idétlen sorozat ment, vagy legalábbis valami romantikus, mert éppen tépték egymás ajkait a szereplők. Beharapott ajakkal imádkoztam, hogy ne vegyen észre, miközben az ajtó mellé helyeztem a deszkámat, és elnyomtam a cigim.

− Hol voltál eddig? – kérdezte kicsit durvábban a megszokottnál. Úgy látszik nincs szerencsém, felnyögtem. Magyarázkodás, na ez nem megy nekem.

− Deszkázni – volt rövid válaszom, mire felmorgott.

− Kivel?

− Magammal? – kérdeztem flegmán. Zayn-től kaptam egy mérges sóhajt, majd megfordult a kanapén úgy, hogy lásson engem. Nem tűnt túl boldognak, sőt egyenesen haragudott, amiért ennyit késtem, ráadásul még nem is főztem. De ahogy látom már sikerült kaját szerválni, egészpontosan rendelni egy kínai kajáldából. Jó pár üres kínais doboz hevert a kisasztalon, amit direkt azért tettünk oda, hogy ott kajálhassunk. Jobban szeretünk TV nézés közben kajálni, mint mondjuk együtt, csöndben a konyhában.

− Louis… − sóhajtotta dühösen.

− Jól van, egy srácot kísértem haza, aztán beugrottam Lucas-hoz. Na? Boldog vagy? – kérdeztem én is nagyot sóhajtva, majd fejet rázva sétáltam én is a kanapéhoz, hogy lehuppanhassak a minden lében kanál haverom mellé. Zayn követett a fejével egészen addig, míg le nem ültem mellé, akkor féloldalasan ült, egyik kezével átölelte a kanapé támláját, a másikat ölébe ejtette, míg lábait keresztbe tette. Felhúzott szemöldökkel figyelte minden laza, de annál inkább ügyetlen mozdulatomat. Majdnem a kanapé mellé ültem, éppen, hogy vissza tudtam huppanni mellé. Felnevetett, majd fejet rázott.

− Valami nem kóser, te nem ilyen vagy. Mit csináltál már? – Ha nem ismerne úgy, mint a tulajdon tenyerét, talán ki is nevetném, hogy mik ezek az alaptalan vádak, ám sajnos igaza van, tényleg van valami baj.

− Valóban van egy kis gikszer – szívtam fogamat.

− Na lökjed, William – kuncogta középsőnevemet használva, mire automatikusan szemet forgattam. Utálom a középső nevem, ami a William volna, egyrészt így hívják a keresztapám – azaz Lucas apját – is, ami nagyon zavar, ugyanis Lucas-szal nem vagyunk valami jóban. Bár Will bácsit szeretem, Luc miatt nem látogatom túl gyakran, a mai nap is csak Lucas jegyzeteit kértem el, hogy segítsenek némiképpen a szakosodásban. Bár én magam jobban tudom a francia nyelvet, elvégre ott jártam főiskolára, néha jól jönnek a jegyzetei. Azok a három-négy éves jegyzetek…

− Megástam a sírom! – kiáltottam úgy, mintha igen nagy teljesítmény volna ez tőlem. Minimum úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen apa, akinek végre sikerült teherbe ejtenie a nejét. Körülül azok ilyen büszkék, mikor az asszony közli az infót. Zayn sürgetően nézett rám, mire nagyot sóhajtva folytattam. – Azt hazudtam egy srácnak, hogy még csak tizenkettedikes vagyok…

− Aztán mi a jó kurva anyámért? – Szidhatja az anyját, minimum húsz éve nem látta, jóformán az apja nevelte, anyja kurvának állt, így hát maradt az apjával, aki pedig feketén dolgozott egy cégnél. Jobb, mint a semmi, a főiskolai évekre elég volt, bár így sem megy sokra a diplomájával, mert ő is csak rajztanár lesz – ha minden igaz. Ha minden jól menne, akkor talán ő is mehet a Harris City South Norwood szakgimnáziumba tanítani, bár minek. Sok gyerek le sem szarja a rajzot, ráadásul nem is igazán fontos, szóval inkább eljár ide-oda feketén dolgozni, mert miért ne.

Fel sem fogtam milyen mérgesen méregetett, alig, hogy kimondtam azt, hogy ,,egy srácnak” máris megtelt a szívem melegséggel, és úgy éreztem a fellegekben járok. A pillangóim is megjelentek, amik már tíz éve nem repdestek a gyomromban, most mégis szinte ezrével köröztek odabent. Ilyenkor mondom azt, hogy olyan vagyok, mint egy rossz tini, így nem csoda, hogy azt hazudtam tizenkettedikes vagyok. Zayn erre pedig mindig azt mondta; Huszonnyolc éves vagy, húsznak nézel ki, tizennyolcnak érzed magad és egy két éves szintjén vagy.

− Oh, hát azt nem tudom – ráztam fejet bárgyún mosolyogva.

− Állj, állj, állj! William, mi ez a mosoly?

− Milyen mosoly? – kérdeztem vissza értetlenül, mire megjelent a ,,mindent tudok” vigyora. Ilyenkor mindenre rájön, vagy legalábbis majd pár hét múlva a képembe vághatja: Megmondtam!

− Te szerelmes vagy? – kérdezte döbbenten, de mégis éreztem rajta azt a bizonyos vicces gúnyt, amit anno a gimiben alkalmazott először.

− Kibe, Javadd? – kérdeztem szemet forgatva.

− Abba az ismeretlen srácba, akinek azt hazudtad tizenkettedikes vagy. Ami annyira nem is lenne baj, mert te születésed óta mentálisan zavarodott vagy, de William, hogy a picsába fogod te rávenni az igazgatót, hogy vegyen fel a tizenkettedik osztályba? – Jogos. Tényleg nem tudom, hogyan veszem rá Mr. Woods-ot, hogy engedjen tanulni, vagy legalábbis engedje, hogy eljátszhassam a tizenkettedikes menő gyerek szerepét. Bár teljes ellentettje lennék magamnak, és máshogyan jönne ki a szerep, mint tíz éve. Én sosem voltam menő, vagy rosszfiú, én voltam a suli hercegnője. Kis barna hajú, cuki, kicsit duci srác voltam, hatalmas kék szemekkel, rózsa vörös ajkakkal, amit sok lány irigyelt. Na meg persze a tökéletes, nőies alak. Széles csípő, szélesebb mellkas, lapos has, formás lábak… Csajos voltam és esetlen, míg Lucas lenne a mostani énem. Mivel Lucas az unokabátyám, és idősebb nálam, így ki is tolt velem rengetegszer. Megalázott mások előtt, azt hazudta lefeküdtem a suli nyomijával, sőt olyat is hallottam már, hogy azt hazudta a lányoknak én is lány vagyok, csak van azom is. Nem mintha annyira érdekeltek volna a kitalált meséi, amik mostanra legendává értek, soha nem érdekelt mit művel Lucas a hátam mögött. Aztán eljött a tizenkettedik osztálya, én meg kis tízedikesként koptattam a földet, Lucas pedig megváltozott. Vagy legalábbis azt hittem, hogy megváltozott. Lassan megért az értékrendje, sok dologban egyetértettünk, sok versenyen képviseltük az iskolát, aztán mi lettünk a ,,Wright fivérek”, egyrészt felvettem az apja nevét, másrészt hasonlóak voltunk, mégis különbözőek. Ez olyan, mint a fekete és a fehér szín… Szépek, szépek, de nem egyformán szépek.

− Nem tudom, Zayn – ráztam fejet, miközben nagyot sóhajtottam. Reménytelen vagyok. Sosem növök fel, mindig csinálok magamnak valami hülyeséget. Ha már más nem csinál, hát akkor vegyük a saját kezünkbe az irányítást, igaz?

− Mit tudsz te?

− Pitagorasz-tétel, kétikszes egyenlet, kémiai egyenletek, biológia, francia nyelv, spanyol nyelv…

− Csönd! – emelte fel kezét, ezzel jelezve tényleg fogjam be, mert megjárom. Pedig még nem is fejeztem be miket is tudok… Alap nyolcadikos és gimis anyagok, de viszont azért főiskolán tovább lehet ezt fejleszteni egész magas szintre, már amennyire egy biológiát tanító professzor tud számolni. A főiskolában az a vicc, hogy csak akkor foglalkoznak például a matekkal, ha olyan szakra mégy, máskülönben még a borravalót sem tudod kiszámolni számológép nélkül.

− Oké – sóhajtottam. – És te, Zayn? Nem akarsz diák lenni?

− Te tényleg azt akarod, hogy elfordítsam a fejet háromszázhatvan fokban? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Könyörgöm, Louis. Itt csak te vagy ilyen hülye, hogy ismét gimnazistának állj.

− Akkor eljátszod az apám.

− És, ha én az anyád akarok lenni?

− Azt is megoldjuk – vontam vállat, majd hirtelen összeakadt a tekintetünk. Amint megláttuk egymás szemét rögtön kitört belőlünk a nevetés, ekkora hülyeséget is régen hoztunk össze alig negyed óra alatt, legalábbis az elmúlt tíz évben. Anno sokszor voltak hülye vicceink, brutális és morbid vicceink. Csak akkor még tizenévesek voltunk, mostanra közelebb vagyunk a harminchoz, mint a húszhoz, szóval elég hülyén adja magát ez a beszélgetés. Főleg, hogy ma már lehetséges az, hogy férfiből nőt csináljanak.

− Mondtam már, hogy édesen nevetsz? – kérdezte hirtelen abbahagyva a nevetést. Szemet forgattam. Ezt sokszor csinálja ezt, csak úgy szimplán megjegyez valamit, mintha udvarolna. Holott udvarlásról szó sincs, csak éppenséggel vannak ilyen idióta pillanatai.

− Tudod mi édes még? – néztem rá felvont szemöldökkel. Elhúzta a száját, majd nyelvét csettintve megszólalt:

− Nem akarom megkóstolni.

− Akkor ne tegyél ilyen megjegyzéseket. Szeretném elfeledni a régi Lou-t – dünnyögtem orrom alatt. Hogyan tudom elfeledni magamat? Nehezen. Ezért kell a hajfestés, a tetkók, a piercingek, a fülbevalók, a lazaság. Nem akarok az lenni, aki voltam, bár az ember elméletileg nem tud megváltozni, én mégis szeretnék. Ha máshogy nem, hát így szabaduljak meg a múltamtól.

− A régi Lou-ra mindig emlékeztetni fog a megváltoztathatatlan mosolyod, tekinteted, nevetésed és zokogásod. Aki ismert, az mindig azt mondja, hogy a színes külső alatt ugyanaz az ember lakozik. Van egy festményem, amire festettem még egy réteg festéket, de az sokkal másabb volt. Megfogadtam, hogy akkor fogom lekaparni, mikor változtatni akarok magamon. Lekapartam, és ugyanazt az embert láttam, mint az előző rétegen, csak az igazi elképzelésem. Az eredeti embert láttam. Ha rólad levakarnám a festéket ugyanazt a Lou-t látnám, akit tíz éve. Magad elől nem tudsz menekülni, ebbe törődj bele. – Sírhatnékom támadt ezektől a szavaktól, fájt, hogy igaza van. Sosem fogom magam elfogadni, mert sosem tudom megölni a személyiségem. Talán annak a srácnak segíthetek majd elfogadtatni önmagát, talán én jó irányba terelhetem és nem lesz olyan, mint én. Nap, mint nap magam elől menekülök, olyan, mintha az árnyékom elől futnék.

− És ha több festéket kenek magamra, akkor is felismernek? – kérdeztem halkan, szinte suttogva, végig a levegőbe nézve. Nem mertem Zayn-re nézni, az a veséig látó tekintete kikészítene. Felsóhajtott, majd közelebb araszolt hozzám. Térdemre rakta kezét, miközben fejét vállamra fektette. Fél szemmel figyeltem mit művel, de nem csinált semmit, csak simogatta a combomat, hogy némiképp megnyugtasson.

− Olyan gyönyörű vagy, Lou. Miért akarsz magadon változtatni? – kérdezte nyakamba lehelve. Felsóhajtottam. Na miért? Én magam sem tudom, úgy érzem szabadulnom kell magamtól, de miért érzem így? Miért nem érzem jól magam a bőrömben? Úgy érzem magam, mint egy bűnös bűntelen, aki nem tett semmit, mégis elítélték.

− Nem vagyok gyönyörű. Hányingergerjesztő vagyok – ráztam fejet.

− Figyelj, Louis. Most elmondom neked a legnagyobb titkomat.

− Nő vagy? – kérdezte gúnyolódva, miközben ellöktem a kanapén. Kifeküdt, majd tarkója alá húzta kezeit, míg én felültem törökülésbe és őt figyeltem.

− Nem, akármennyire is hihetetlen – forgatott szemet. – Van egy titkom, amit sosem mondtam el neked, de Lucas-nak sem.

− Na? – Izgatott lettem, vajon mi az a nagy titok? Eddig mindig, mindent elmondott nekem, legyen szó akármiről; szexről, szerelemről, drogról, üzletről, suliról. Mindent megosztott velem, ha nem velem, akkor Lucas-al, mert ő is nagyon jó haverja. Ráadásul kezet is rázhatnak, az egyik rászoktatta a másikat a szívásra, na meg a piára.

− Tíz éve, tizenkettedikben szerelmes voltam beléd is és Lucas-ba is. Míg Lucas-ból kiábrándultam, érted majd meg vesztem. És tudod mi volt az, ami ennyire megbolondított?

− A seggem? – kérdeztem gúnyolódva, pedig a szívem a torkomban dobogott. Sosem láttam és nem is gondolta volna, hogy Zayn szerelmes belém, vagy akár Lucas-ba, bár volt ezer más dolgom a figyelésen és a haverokon kívül, nekem nem tűnt fel, hogy csorogna a nyála.

− Is. De ami legelőször csábított el, az a mosolyod. Gyönyörű mosolyod van a mai napig, de rájöttem mellettem sosem lennél boldog. Nem én kellek neked, szóval nem vagyok beléd szerelmes, de egyet elmondhatok, William. Te varázslatos ember vagy, egy természetes szépség, akit sosem akarok elveszíteni. Ugyan nem szeretlek, de majd megveszek érted, ami azt jelenti, bárkit megölnék érted. Ne csúfítsd el magad, ez a külső is furcsa, ne menj messzebbre. Én a régi Lou-ba szerettem bele, abba kis disney hercegnőbe, vagy inkább babrie babába, aki voltál. – Úgy mesélt, mintha már tényleg nem jelentenék neki semmit, mégis a szívem szakadt meg érte. Olyan figyelmetlen voltam, hogy észre sem vettem mennyire oda van értem? Nem vettem figyelembe ezt az egy embert? Zayn a legjobb barátom, több, mint tíz éve, mégsem vettem észre semmit. Kicsit keserű hangulata volt, de gondoltam a tinédzserkor vége miatt ilyen kis szomorú. De ezek szerint…én voltam az oka.

− Zayn…

− Hm?

− Miért ábrándultál ki Lucas-ból?

− Ismered, nem? – kérdezett vissza rögtön.

− De…

− Lucas…nem olyan, mint te. De ez nem is volt olyan baj, mint tudjuk én voltam már srácokkal is, mára suliban is. Ő lett volna az első, de nem becsülte meg azt, amit a kezébe adtam. Csak szexre kellettem, azt hinné az ember én használtam ki minden csajt, vagy akár srácot, de… Lucas rosszabb, mint én. Lucas senkit nem becsült, én legalább igen.

− Szóval ő vette el a szüzességed?

− Ő. Nem elég, hogy ezt minden haverjának elmondta, nem vette figyelembe a kérésem, végig vonyítottam az egész éjszakát, na azóta vagyok domináns – horkantott egyet, majd térdemre helyezte lábait, én pedig automatikusan elkezdtem masszírozni vádliját.

−Még, hogy hasonlítunk – ráztam fejet. – Miben hasonlítunk mi Lucas-szal?

− Külsőre talán hasonlítotok, talán elsőre azt is mondaná az ember, hogy ikrek vagytok. Csak tudod az ikrek sem egyformák. Ez tanúsíthatom, ugyanis ti ketten ég és föld vagytok.

− Én biztosan figyelembe vettem volna a kérésed. Sosem tudnék neked fájdalmat okozni.

− Ahogy én sem neked, William – sóhajtotta megkönnyebbülve, elvégre egy titok nagyon tudja nyomni a lelket.

****

Zayn végül megelégelte a lelkizést és inkább kiment cigizni, hála az égnek. Egyre jobban összeszorult a torkom a beszélgetés közben és egyre nehezebben ment a lélegzés is. Nem azért, mert éppenséggel szerelmes volt belém – bár az is felkavart kellőképpen –, hanem az, ahogyan rólam beszélt. Sosem voltam gyönyörű, nem értettem miről beszél. Nem akarok olyan lenni, mint régen. A belső szépségem elméletileg nem veszik el, de azzal a bizonyos festékkel be tudom vonni, és el tudom rejteni. Nem akarom a régi énem senkinek megmutatni, az az én kicsi titkom.

Míg Zayn kint cigizett – meg gondolom mással is lefoglalta magát, hogy ne kelljen velem lenni –, addig én csatlakoztam a wi-fi-re, és felmentem a jól ismert közösségi oldalra, a Facebook-ra. Eszembe jutott, hogy rákeresek Harry profiljára is, így beírtam a kereső mezőbe a Harry Styles nevet, természetesen rögtön kidobta az én édes kis diákomat. Bejelöltem, majd rámentem a profilképére. Két lánnyal volt rajta, az egyik szőke volt, a másik barna, de mindkettőnek kékes-zöldes szeme volt, Harry ült középen, a két lány pedig átkarolta őt. Lehet, mégis heteró? Lehet, csak félreértettem? Nem mintha ez érdekelne engem, ettől függetlenül meg akarom őt ismerni. Végignéztem minden adatot; mikor és hol született, az ismerőseit, a képeit és végül jöttek a kicsit személyesebb dolgok. Az édesanyja Anne Cox, egy kedves kinézetű, barna hajú, barna szemű, mosolygós nő. Ismerős, mintha már láttam volna, ha nem is személyesen, képen biztosan. Aztán jött az apja, Desmond Styles, és akkor jöttem rá, honnan is ismerős nekem Anne Cox. Desmond Styles egy divatcég vezérigazgatója, egész pontosan a Styles’ Fashion Company vezetője. Jó cuccai vannak a cégnek, de nem valami terjedelmes. Angliában egyáltalán nem híres, így hát jött Amerika, azt hiszem pont a nyár elején mentek ki Los Angeles-be szerencsét próbálni. Szóval Harry egy gazdag pasi porontya… Nem látszik rajta. Nincsenek divatos ruhái, menő cuccai, de nem is viszi túlzásba az ékszereket sem. Nem kapna az apjától pénzt? Nem csoda, hogy szegény gyerek így magába van roskadva, ráadásul, ahogy láttam Anne is és Desmond is kapcsolatban van már, emellett az apja éppen pár napja posztolt egy ultrahang képet a ,,születendő kisfiáról”. Úgy látom Harry nem igen örül ennek a kistesónak.

Nem sokára felvillant az értesítés, hogy Harry visszaigazolt. Beharapott ajkakkal nyúltam el a kanapén, majd rögtön a Messenger-be léptem, hogy ráírhassak.

Szia, bongyi!

Pötyögtem be, majd már el is küldtem és vártam a választ. A szívem valahogy felkerült torkomba, ezzel kaptam egy szép kis csomót, amit sehogy sem sikerült lenyelnem, akárhogy is próbálkoztam. Izgultam, vajon visszaír-e, ha igen, akkor mennyire merülünk el a beszélgetésben.

Szia, szöszi! XD

Érkezett pár pillanat múlva a válasz.

Mi a helyzet?

Nem sok, most vagyok túl egy veszekedésen… De nem vészes, majdnem mindennapos.

Mi történt? :o

Csak… Nem tetszett anyuéknak, hogy ilyen későn jöttem haza.

Ne haragudj rám… :/ Nem akartam, hogy miattam összevessz az anyukáddal…

Persze, hogy nem akartam. Észre sem vettem mennyi az idő. Mikor vele voltam elvesztettem az időérzékem és nem tudtam hol vagyok, hány óra van, egyáltalán milyen napszak van. Itthon szembesültem azzal, hogy bizony tényleg jó sokáig távol voltam és jóformán csak Harry-vel. Lucas-nál nem voltam sokáig, nem volt otthon Will bácsi, másért pedig nincs maradni. Ha húsz percnél tovább vagyunk Lucas-szal egy légkörben rögtön egymás nyakának ugrunk.

Áh, semmiség. Anyu ilyen, ne hibáztasd magad. :D Tényleg. És mikor kezded el a tanítást, szöszi?

Oh, hát amikor neked jó, bár a suli kicsit bezavar. Mi lenne, ha pénteken és szombaton tanítanálak, a többi nap meg csak úgy hébe-hóba találkoznánk?

Egy suliba fogunk ,,járni”, szóval fogunk találkozni, de tanítani… Jó formán életenergiája sem lesz nap végére, akkor még én is kínozzam? Áh, nem kockáztatok. A péntek és a szombat laza, bár nem tudom, hogyan bírom ki nélküle addig… Az a pár perc, míg suliban találkozunk, az az én lelkemnek semmi. Nekem órák, de lehet évek kellenének ahhoz, hogy megnyugodjak.

Oké, nekem jó. :D  Amúgy veled mizu?

Velem sem sok. Most beszélgettem én is a haverommal. Együtt élünk…

Húha, izgalmas lehet… XD És egy szobában is alszotok?

Nem! Isten ments! Azt már nem bírnám ki! :D Elég látni reggel meg este azt az egoista képét.

A te haverod legalább veled él, az én barátnőim Holmes Chapel-ben vannak…

Hát, szar lehet. De hidd el, egy idő után megunnád. :)

Lehet :D Ha őket összezárjuk pár napra kitör a harmadik világháború. :”D

Hát, az én haverom is egy időzített bomba. De azért elvagyunk. :D Én főzök, mosok, takarítok, ő meg nem csinál semmit. Dee nagyon szeretem. (y)

Képzelem! :D Amúgy, hogy hívják a haverod?

Rodrigez…

Rodrigez?!

Na jó, Zayn a neve. Zain Javadd Malik, nem Angol, a szülei a születése előtt költöztek Londonba.

És mi a te teljes neved?

Louis William Davis, de nem szeretem a William-et. Ne kérdezd miért, csak nem szeretem. Na és a tiéd?

Harold Edward Styles :D

Úgy beszélgettünk, mint a dedósok. ,,Mi a neved? Kedvenc színed?”. Mint az elsősök, de nem mertem merészebbet kérdezni, alig ismerjük egymást, majd talán később már kicsit jobban nyit felém. Amúgy sem szabadna ilyen hirtelen kérdezgetnem, még a végén elijeszteném. Azt pedig nem élném túl, valamiért úgy érzem, szükségem van rá. Olyan, mintha ő egy kulcs lenne egy ajtóhoz, ami egy gyönyörű világba nyílik, ahol szépen óvatosan kaparjuk le egymásról azt a bizonyos festéket.